2012.08.22. 13:06
Jegyzet: Volt egyszer egy István malmunk
<em>Bár még állnak a hajdani István gőzmalom falai, vasbeton silói, de már látni az agóniát</em>. <strong>Szántó István jegyzete</strong>.
Bár még állnak a hajdani István gőzmalom falai, vasbeton silói, de már látni az agóniát. Szántó István jegyzete.Mennyiszer elsirattuk a vas és gépgyárat, a kohászatot. S egy könnycseppet sem morzsoltunk el, amikor észrevétlenül múlt ki az ország egyik legpatinásabb malomüzeme Miskolcon. Bár még állnak a hajdani István gőzmalom falai, vasbeton silói, de már látni az agóniát. A leláncolt kapu mögött őgyelgő fekete ruhás biztonsági őr kérdés nélkül mondja: itt már minden eladó, kiadó. A sokat megélt mázsáló – amelyen ilyentájt a dinnyések is mérlegeltek – szétberhelve, rozsdásan hever a betonakna mellett. Mentik, ami menthető. A gazzal benőtt udvar és a még ép épületek diszharmóniája siralmas látvány.
Mit is keresek én most itt, ahol valamikor harminc évig gond nélkül ki-bejártam a nagykapun? Az eltűnt időt, az elmorzsolt éveket már úgy sem leljük meg. Nincs idő ezen merengeni. A helyszín olyan érzékletesen vall, hogy hipphopp, és a naptár félelmetes gyorsasággal pörög vissza pontosan 1963 nyarára. Amikor tizenvalahány évesen sétálok be édesapám és édesanyám munkahelyére. A miskolci malomba.
A hátsó üzemi étkezdében jobb a koszt, mint a napköziben. Délidőben menetrendszerűen ott ülök a lisztesen ősz hajú molnárok és zsákolók között. Majd ebéd után kezdem a szokásos felfedező túrát, végigtrappolok a hétszintes fülsiketítő, zajos üzemen. Vasvázas falépcsőkön, hogy meglessem az élet születését. Ahogyan ott mondják, miként lesz a búzából liszt és ocsú. A gőzerőt már felváltotta az elektromos áram. A villanymotorok gumihevederekkel csattogtatják, rázzák a rostát. Mindent ellep a fehéres por. Látom sok-sok gépen, még a monarchia idejében gyártódtak. Ritkán futok össze molnárral, legfeljebb Barnóczky úrral. Ám ha mégis, az sem gond, ismernek. Balla Andor vezető főmolnár megszokta a kíváncsiskodásom. A zsákolók még nem ismerik a targoncát, egyenként tolják ki a zsákokat a vasúti vagonokhoz. Az udvar mind egy kisebb teherpályaudvar, a kocsikat a közeli állomásról tologatják be. Helyben pedig vastag dróttal csörlőzik, manőverezik a vagonokat. Az élesen visító síneken való gurigázás annyira megkapó, hogy madártávlatból is látni akarom. Már régen csábít a csaknem harminc méter magas elöregedett tűzlétra. Mint a macska mászok fel-fel, mígnem visszanézek. Nem kellett volna. A panoráma csodálatos, belátok a Selyemrétig, de óvatosan igyekszem vissza. Akkor határozom el, hogy tűzoltó már nem leszek.
A labort sem hagyom ki. Bobcsák Istvánné, Marika birodalma. Óránként, vagy kedvük szerint mintát vesznek, sikért mérnek. A dagasztott lisztcsomókat analizálják a kemencére hajazó készülékekben. A kapunál Jolika és Annuska mindenkinek előre köszön. A ki-bejövők széttárják a szatyrukat. Ezekbe senki nem les be. Azokat nézik meg, akik ezt egy nagy „kezicsókolommal” elbliccelnék.
Lapozzunk, 1972 őszére. Magam is ott állok a tömegben. Nem engednek át a rendőrkordonon. A fél városból látni, hogy lángol a malom. Recsegve, ropogva hányja a szikrákat a kiszáradt fapadlós szerkezet. Ki hinné, hogy a liszt puskaporként robban? Hiába a rendszeres gyakorlat, a lánglovagok elvesztik a csatát. Reggelre csak a kormos erődítményszerű falak állnak. Szabotázs, gyújtogatás – kezdődik a találgatás. Egyértelmű, hogy valamelyik beszorult gumiheveder lobbanthatta ki a tűzet. Most látok először egyszerre ennyi könnyeivel küszködő embert. Dr. Szabó József igazgató, Menner Iván helyettese és Czakó könyvelő úr is köztük van. Egy korszak hamvad el a szemünk láttára.
Nincs többé István malom. Helyén egy ki tudja, mire lenne jó ingatlanokkal zsúfolt iparterület szégyenkezik. A Gömöri felüljárón autózok, ha akaratlanul is, rálátnak. Csak én fordulok el, hogy megőrizzem a régi képét.
