Karácsony: „Ez a három nap szent, sérthetetlen”

Toronyai Miklós, a GreenPlan-Vegyész RC Kazincbarcika férfi röplabda csapatának vezetőedzője a „dolgos” hétköznapokban viszonylag kevés időt tud csak otthon, Szuhakállóban tölteni, hiszen amikor felesége, és a gyerekek hazaérnek, neki akkor kell indulnia a délutáni, kora esti edzésre. A hétvégéi sem üresek, ugyanis szinte mindig ekkor rendezik a bajnoki meccseket, ráadásul ő a felnőtt válogatott másodedzője, valamint az U22-es nemzeti együttes szövetségi edzője is. Karácsonykor azonban van egy picike szünet, ilyenkor többet lehet a családdal, és alkalom nyílik a szülők, rokonok meglátogatására is.

– Édesanyám annak idején boltban dolgozott, így aztán december 24-én még nyitvatartás volt – kezdett bele az évtizedekkel ezelőtti események felidézésébe a szakember. – A bátyámmal először nagymamáméknál díszítettük a fát, először nála járt a Jézuska, majd pedig utána otthon. Tényleg családi ünnep volt. Az ajándékoknak örültünk, de egyszer mesekönyvet kaptam, és akkor megkértem a szüleim, hogy ha lehet, legközelebb ne ezt válasszák. Nem magával a mesekönyvekkel volt bajom, csak játékot szerettem volna, nem könyvet. Nagy vágyunk volt viszont a bicikli, és harmadikos vagy negyedikes lehettem az általános iskolában, amikor mindketten kaptunk egy-egy bringát a fa alá. Na, akkor nagyon boldogok voltunk. Abban az időben már volt Lego, imádtuk, én pedig még – amikor már idősebb lettem – a G.I. Joe figurákat. Azt hiszem, ezekből a játékokból már nincs meg egy sem. A menü hasonló volt más családokéhoz, mama húslevest készített, és rántott halat, otthon általában töltött káposztát vagy sült húsokat ettünk karácsonykor.

Skype, húsos palacsinta

A volt feladó külföldi, az ünneppel kapcsolatos élményeit is megosztotta.

– 2007-től, két szezonon keresztül Romániában, Konctancán légióskodtam, ahol akkor a kanadai Stelio DeRocco volt az edző – sorolta az 1979-es születésű tréner. – Olyan remek közösség volt, hogy minden egyes mérkőzés után beültünk valahová beszélgetni, nagyon összetartó volt a brigád. Hiába volt a csapat román, az öltözőben a románok nem kommunikálhattak románul, csak angolul, az volt a közös nyelv, mindenki elfogadta, betartotta ezt a szabályt. A karácsonyt megelőző utolsó meccs után, közvetlenül a szabadság előtt a klub csinált összejövetelt, s mivel sok nációból voltak a csapatnál – a románokon kívül török, amerikai, mexikói, szerb, bolgár, kanadai, magyar –, az volt a feladat, hogy mindenki készítsen el egy otthoni ételt. Feleségemmel, Emesével együtt voltunk kinn, ő csinált húsos palacsintát és gulyáslevest, úgy, hogy az anyukája segített neki skype-on keresztül. Svédasztal volt, mindenki megkóstolhatta a másikét, emlékszem hal, ilyen-olyan formában rengeteg volt. Karácsonyra tehát mindkétszer jöttünk Magyarországra, az első évben még a Bukarest-Budapest-Kazincbarcika, aztán már Bukarest-Nagyvárad-Kazincbarcika útvonalon. Az egyik alkalommal, december 23-án a nagy hó miatt nem tudott elindulni a repülő Bukarestből, így csak 24-én értünk haza. 2011-ben Ausztriába igazoltam, az Amstettenhez, na most akkor kiutaztam augusztusban, az ünnepre gyorsan hazajöttem autóval, vezettem hat órát, aztán a szünet letelte után vissza, és májusig nem látott a család, a nagyobbik kislányom sem, aki éppen 2011 júliusában jött világra.

Hogy a családi együttléten túl mi az, ami kikapcsolja a vezetőedzőt? – elárulta.

– Ekkor, itthon mindig készíthető rólam egy olyan fotó, hogy Bud Spencer-es filmet nézek. Gyerekkoromtól kezdve nagy rajongója voltam, és vagyok ezeknek az alkotásoknak, bár óriási bunyók vannak, sosem sérül meg senki. Aztán ha éppen játszik kedvenc Premier Ligás csapatom, az Arsenal, akkor azt szintén követem. De jöhet bármilyen meccs, kézilabda, kosárlabda, jégkorong, azt hiszem, ezt a rajongást már nem fogom kinőni, a beállítottságom miatt velem fog maradni – mondta Toronyai Miklós.

Kivételes gyermekkor

Az edző párja, Toronyainé Fignár Emese szintén Kazincbarcikán született, és bevallása szerint mindig nagycsaládos volt az ünnepe.

– Kiskoromban együtt laktunk a nagymamámékkal, keresztanyukámékkal a Paál László utcában – vágott bele. – Karácsonykor végigjártuk a rokonokat, ez még jelenleg is így van. Most is a szentestét anyukáméknál töltjük, majd jön hozzánk Miki anyukája is – az apukája sajnos már nem él –,  aztán anyukámék jönnek, mi megyünk Dubicsányba keresztanyuékhoz, illetve találkozunk az unokatesókkal is, akik Budapesten laknak. Szóval meg van a program. Emlékszem, hogy mindig nagy fánk volt, amikor gyerek voltam, a mi díszeinkkel tele, a család csinált rajzokat, papírcetliket, miegymást. Beugranak a 24-i közös szánkózások is, régebben jobban volt hó karácsonykor. Abból visszajöttünk délután, és láss csodát, addigra már mindig ott járt a Jézuska. Nagy Barbie babás voltam, az én kiskoromban az volt a sláger a lányoknak, több mint tíz ilyen babám lett. Meg is vannak, de ez a lányainkat már nem igazán érdekli. Rengeteg társasjáték volt, például a ,,Gazdálkodj okosan”-t nagyon szerettük. Volt egy kis dobozka, abba dobtam a rajzomat, hogy mit szeretnék. Anyának megmutattuk, ő pedig mellé írta, hogy mi az, amire én gondoltam. Majd amikor már ismertem a betűket, akkor leírtam a kívánságlistát, bedobtam ebbe a dobozba és anyukám továbbította a Jézuskának. Sem én, sem a bátyám nem voltunk követelőzőek, de nem is volt annyira nagy választék, mint mostanában. Volt egy bolt, a Centrum, illetve Barcikán egy-két játéküzlet, szinte mindenki ugyanazt kapta. Nem ért bennünket annyi inger a televízióból, vagy az internetről, hogy ezt vegyél meg azt vegyél. A mamám kézműveskedett, a Kodály Zoltán Művészeti Iskolában tanított, rajz-földrajz szakos volt. Voltak kiállításai is, csuhéból készített dolgokat, babákat, festett, batikolt, és tűzzománcozott is. Ünnepek alkalmával összehívott bennünket a kis műhelyszobájába, öntöttünk gipszet, csináltunk fülbevalót, nyakláncot. Mamáméknál volt egy nagy pillanat az egyik karácsonykor: részben pénzzel lett feldíszítve a fa. Felváltott sok ezer forintot a régi piros papír százasokra, feltette őket, mi csak álltunk és bámultuk, mikor megláttuk. Az volt a feladat, hogy le kellett szedni, hiszen mi, gyerekek mindig gyűjtöttünk valamire. Elosztotta igazságosan négyfelé, hogy mindenkinek egyenlő legyen. Állandóan kitalált valamit, volt, hogy különböző apróságokat sorsolt ki. Ezek, és a család miatt is, azt gondolom, kivételes gyermekkorom volt, hogy ezeket át-, megélhettem. Ami a karácsonyi ételeket illeti, édesanyámnak mindig el kellett készítenie a hortobágyi húsos palacsintát. Illetve volt húsleves, vagy halászlé, amelyek szintén kedvencek. Továbbá a töltött káposzta, és a két ünnep között a kocsonya. Mostanság már be van osztva, hogy ki, mit csinál.

Nem maradt meg

A karácsonyfával kapcsolatban elmondták, hosszú ideig ők is az ,,igazi" fenyőre esküdtek, de egy éve váltottak.

– Addig ugyanúgy szereztük be, mint mások, de beszélgettünk erről a témáról Emesével, mondván nem biztos, hogy helyes egy élő fát kivágni, majd két hét után kidobni, eldobni – elmélkedett Toronyai Miklós. – Tavaly vásároltunk, közösen választottunk egy tényleg gyönyörű műfenyőt, amelyről mindenki azt gondolja, hogy ,,igazi" – hiszem még a görcs is ott van a gallyak végén –, szóval teljes mértékben bevált, biztos, hogy évekig megfelelő lesz. Temérdek értelmetlen dolog miatt pusztítják az erdőket, mi ezzel a picike változtatással tudunk hozzájárulni a természet védelméhez.
Emese – aki gyógytestnevelő – a következőkkel toldotta meg férje mondatait:

– Az illata hiányzik, azonban már ezt is meg lehet oldani. Más érzés, ez igaz, de a gyerekek is megértették, hogy nem ,,öljük meg” a fát – tette hozzá, majd egy régebbi sztorit mesélt el: – Egyszer kivágtuk a nagypapa házánál lévő fenyőt, amely csodálatos volt. Miki befaragta 23.-án még díszek nélkül, aztán az éjszaka közepén egy csattanásra ébredtünk, eldőlt. Akadt olyan is, amikor eltörtek díszek, és aznap, 24.-én szaladtunk a boltba, hogy pótoljuk. Édesanyámék egy időben cserepes fát vettek, de miután kivitték, kiültették a kertbe, sajnos nem maradt meg. A mamák is váltottak műfenyőre, csak kisebbek, mint a mienk, ők is teljesen elégedettek vele.

A beszélgetés során természetesen szóba kerültek a lányok, Tamara (12), és Rebeka (7) is.

– Nem rajonganak nagyon a süteményekért, viszont a mézeskalácsot és a sajtos tallért szeretik, a kókuszgolyót pedig általában együtt csináljuk – ismertette mindezt Emese. – Eljutnak hozzánk is, vagy éppen mi hozunk ilyen-olyan újságokat, azokban karikázták be, hogy mit szeretnének a Jézuskától. Tamara lila tollal, az volt az ő színe, Rebeka rózsaszínnel. Tudják, nincs olyan, hogy mindent megkapnak, azok közül válogatnak, sorrendbe teszik a megjelölteket. Játékaink, ruháink bőven vannak, amik már kicsik, kinőtték, vagy nem kellenek, ezeket tovább szoktuk adni az unokatesónak, ismerősöknek. Ezen a héten egyébként még nagy volt a pörgés, nálam, Miklósnál, és a lányoknál is, egyrészt az iskolában, úgyhogy csak szombaton délután, este csendesül el minden. Az éven – nagyrészt ugye a sport miatt – nálunk nem igazán van közös ünnep, csupán ez a három nap, december 24-25-26, ami szent, és sérthetetlen.