Interjú Béres Attila Déryné színházi díjas színházigazgatóval, rendezővel

2022.05.24. 17:30

„Nem az egóm vezeti ezt a színházat”

A megfelelés kényszere. A személyiség változása. A színész szeretete.

Bujdos Attila

Forrás: Kozma István

Forrás: Kozma István

„Ha teljesen olyan lenne az előadás, amilyen kép bennem él róla, akkor akár egy kapricpárnát is megrendezhetnék. Amit elképzeltem, ahhoz kell a színész személyisége is.” 

Béres Attila, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója hívja fel ezzel az előadás megszületésének fontos körülményére, a közös munka jelentőségére a figyelmet. 

A miskolci közgyűlés a rendezői-vezetői munkásságát és teljesítményét ismerte el a Déryné színházi díjjal. 

Munkásság, teljesítmény, művészi út is előkerült a beszélgetésünkben. 

A színházigazgató elődei közül még senki sem kapta meg ezt a díjat. Tudta? 
Nem tudtam róla. Arról sem tudtam, hogy a város most nekem szánja. Őszintén meglepett. Az elmúlt évek szokásrendjéhez hűen felterjesztettem annak a színművésznek a nevét, akiről azt gondoltam, ezt most ő érdemli meg. 

Mi lepte meg? Hogy öné a díj? Vagy hogy mindvégig titokban maradt? 
Komolyan tárgyaltam a kollégám kitüntetése érdekében. Semmilyen jele nem volt, hogy más lesz a díjazott. És meglepett az is, hogy miért én kapom. 

Megkérdezte: miért? 
Amikor értesítettek róla, már fölösleges volt a kérdés. 

De azt el tudja fogadni, hogy nem érdemtelenül kapta? 
Ez jó kérdés. Érdemesen-érdemtelenül... 

Mi az érdem? 
Minden díjat, amit színház­igazgató kap, a színháza kapja. 

Ön előtt is voltak fontos, a magyar színjátszás egészére hatást gyakorló korszakai a Miskolci Nemzetinek. Mégsem jutalmazták a direktorokat Déryné-díjjal. 
Nem én adtam a díjat, ne tőlem kérdezze, hogy én miért és ők miért nem. 

Nem is foglalkoztatja? 
Örülök neki, hogy a város így döntött. De hogy őszinte legyek, engem egyáltalán nem foglalkoztat. Semmi olyat nem csináltam az elmúlt másfél évben, amit ne tettem volna meg korábban is. Hacsak nem számítjuk ide a színház megmaradásáért a pandémia idején folytatott irtózatos küzdelmet. 

Hogy egyben maradjon a társulat? 
Hogy együtt maradjon a színház. Nemcsak a színészekről beszélek. A mi színházunk a jó hírét az előadásaink művészi minőségének köszönheti, de a műszak, a szakembergárdánk miatt is egyedülálló. Ők a biztonságot adó védőhálónk. A pandémia alatt hosszú ideig nem voltak előadásaink. Nem volt élő találkozásunk a közönséggel. Rengeteget próbáltunk, és vártuk, hogy mikor engednek végre játszani. Ebben a helyzetben benne volt az a lehetőség is, hogy előbb-utóbb elfogy a türelem. De megmaradtunk, együtt. 

Amikor arról beszél, hogy mindent ugyanúgy csinált, mint korábban, ez azt is jelenti, hogy a színházművészettel kapcsolatos gondolkodása és gyakorlata állandó értéket követ? 
Mi is változunk. És a személyiség változása rányomja a bélyegét az előadásainkra. Az viszont nem változik, hogy a rendkívülire törekszünk, és ez nem engedi meg számunkra a könnyű megoldásokat. Ha valamelyik előadásunk nem sikerül is: a bukás nemes. A siker pedig nem hétköznapi. 

Hogyan kezdődött? Ha visszatekint az indulására, az alkotói pályája elejére: mit talált a színházművészetben, amikor belekerült? 
Nem tudom, mit kerestem. Erős vágyam volt olyan helyre kerülni, ahol nem azt érzem, hogy egy munkahelyen vagyok. A színház ilyen – az életeddé válik, amit csinálsz. Harminc évvel ezelőtt, színészként engem leginkább a nagyon erős megfelelni akarás jellemzett. A marosvásárhelyi színházban Toffolo szerepét kaptam a Chioggiai csetepatéban. Novák Eszter rendezte – pont azt akartam megcsinálni, és úgy, de nagyon, amit elvárt tőlem. 

Ez jelentette akkor a színészetet? Megfelelni az elvárásnak? 
Ez az én hozzáállásom volt. Sokáig elkísért. Húsz éve kezdett alábbhagyni. Egerben volt a fordulópont. Végzős színházrendezőként Valahol Európában-előadást készítettünk, negyven gyerekkel, akik úgy néztek rám, mintha nálam lenne a Szent Grál. Ez más hozzáállást kívánt tőlem is. 

De még mindig magyarázatra vár, hogy mi jelentette a színészetet. 
Lenyűgözött, ahogyan a kolozsvári színházban láttam Orlandóvá alakulni Bíró Józsefet. Tíz perccel előtte még úgy beszélgettem vele, mint egy jó haverral, aztán ott állt előttem egy másik ember. Nekem ez az átváltozás maga volt a csoda. 

Szerette volna ugyanezt megcsinálni? 
Én is ezt akartam. 

Sikerült? 
Mivel nem lettem színész, nem nagyon. (Nevet.) 

Mi segít felismernie rendezőként, hogy a színész képes lesz-e erre az átváltozásra? 
Ez megmagyarázhatatlan. 

De bízik benne, hogy megtörténik majd. 
A szakmánk kizárólag a bizalomra épül. Úgy nekikezdeni sem lehet, hogy nem sikerül. Adódhatnak persze technikai, megértésbeli problémák. Ilyenkor dolgozunk a helyzeten, kompromisszumot kötünk. Harcias típus vagyok, küzdök a jó megoldásokért. Sajnos nem mindig okosan. Mindig megfogadom, hogy ilyen nem lesz többé, de egyszer csak mégis lesz: előbújik a színész énem, és elkezdem mutogatni a „hogyant”. Holott ezt rendezőnek tilos! Az elől a rendező elől menekülni kell, aki hatást elemez, vagy mutogat. 

Ez tényleg rossz? Életem egyik nagy élménye, ahogyan Major Tamás rendezett – az maga volt a színház. 
Egy rendezőnek nagyon könnyű előjátszania. Egy pillanatra mindenki tud nagyon tehetséges lenni. Az előadásnak viszont a színészekkel közös munkában kell megszületnie. A köztünk lévő szoros viszony olyan, mintha libikókán ülnénk. Ha ő leugrik róla, én is leesem. És fordítva. De végső soron a színész viszi a vásárra azt a közös bőrét, amit együtt takácskodtunk. 

Mi van, ha a színész magára marad? Akkor is meg kell csinálnia valahogyan. 
Bárhogyan van is, a próbafolyamat végére megszületik a közös gondolat. Babarczy László mondta mindig: az utolsó héten csak szeretni szabad a színészt. De ha nem így gondolod, akkor is ez fog történni. 

Könnyű szeretni akkor is, ha nem igaz, amit csinál? 
Akkor is szeretni kell. 

Van még olyan lecke, amire a szakmája tanította? 
Az egyetemen azt mondták: a darabot mindig te olvasd fel a legelején, az olvasópróbán. Ehhez húsz éve keményen ragaszkodom. Ezt nem mindig szeretik a színészek. Néha csodálkoznak is rajta, hogy miért csinálom. Azért, mert hiába van addigra egyfajta részletgazdag film a fejemben az egész darabról, a hangos olvasásnál mindig kibuknak a kis hibák: „Ezt a jelenetet csak olvasom, de még nem értem.” És ez fontos. Kell legyen megoldás. Majd megtaláljuk együtt. Ha teljesen olyan lenne az elő­adás, amilyen kép bennem él róla, akkor akár egy kapric­párnát is megrendezhetnék. Amit elképzeltem, ahhoz kell a színész személyisége is. 

Pontosan mi kell belőle? Az, ami ő maga, vagy az, amit meg tud mutatni abból, amit a rendező szeretne? 
Szerencsés pillanat, amikor ez a kettő találkozik. De ez nem könnyű. 

Ugyanolyannak ismeri magát, mint harminc évvel ezelőtt? 
Biztos, hogy változott a személyiségem. Sokkal több a tapasztalatom.

Az elmúlt harmincon nem gyakran szoktam gondolkodni, de azon az elmúlt tíz éven, amit itt töltöttem, igen. Bárhogyan vesszük, a tőkesúly az életemben Miskolc.

De az, ahogyan benne van a saját életében, ez nem fontos? 
Furán hangzik, de végtelen szemérmes vagyok. Azért, mert az én életem – egy rendező élete – nem fontos. Sokkal visszafogottabb lettem, mint a pályám elején. 

Ettől gazdagabbnak érzi a személyiségét, vagy önfeladásként éli meg? 
A visszafogottság képessége megvolt előtte is, ennek a gyakorlásában léptem nagyobbat. De ha már kérdi: soha nem gondoltam volna, hogy a nyolc évvel ezelőtti válság után együtt tudunk maradni a miskolci színházban az alkotótársaimmal, miközben mindannyiuknak rengeteg más lehetősége is adódott a szakmai kiteljesedésre. Ha van fejlődés az életemben, az akkor ez mindenképpen: kovászként tudok létezni ebben az együttműködésben. 

Egyben tartani egy erős alkotói személyiségeket tömörítő csoportot, figyelve a színház teljesítményének egészére, biztosan nem kis feladat lehet úgy, hogy közben megőrizze a saját művészi integritását is. 
Úgy mondják, nem ritka, hogy a színházigazgatók egy idő után képesek megbolondulni. Eluralkodik az egójuk. Nekem nem az egóm vezeti ezt a színházat, hanem az integratív szándékom. Biztosan megvolt bennem valahol korábban is az erre való képesség – harminc éve élek házasságban –, de kellett hozzá a változás is. Régebben nagyon határozottan és néha kegyetlenül tudtam érvényesíteni azt, amit én gondoltam. Ma már százszor átgondolom, hogy mit válaszoljak. Ez a feleségem hatása is. Ha vitánk van, mindig meg akar érteni: hogyan is gondolom, mik az érveim. És ennek megfelelően válaszol. Ez a hozzáállás mostanra az enyémmé is vált. Nem a saját érveimet erőltetem a másikra, hanem az övéit próbálom magamra vonatkoztatni és úgy válaszolni. 

Minden helyzetre lehet ezt alkalmazni? 
Igazgatóként igen. Rendezőként nehezebben adom fel az integritásomat, de az előadás érdekében erre is szükség lehet. Ha tíz évvel ezelőtt a színész mondott egy ötletet, és ha az én fejemben is volt egy, úgy voltam vele: csináljuk inkább azt, amit én mondok. Ma napokig töprengek: Miért gondolta ezt? Mit rontottam el az értelmezésnél, hogy neki ez jutott az eszébe? 

Nehéz megkérdezni? 
Igen, nehéz. A rendezés egyik titka úgy vezetni a színészt, úgy mutatni neki utat, hogy keresse ő. Amikor születik egy megoldás egy helyzetre, azt teljesen a magáénak érezze. 

Az a legjobb, ha tényleg a sajátja. 
Persze. De rengeteg munka, hogy oda jusson. Hogy ő jöjjön rá, mert így nem reprodukálja, hanem mindig ugyanúgy tudja megélni. Ehhez ellenben birkatürelem kell. És én nem mindig tudok türelmes maradni. 

Nem a rendezőnek kell a legokosabbnak lenni az ilyen helyzetben? 
Csak nem tudsz. De muszáj. Ma az van: „Aha, építsünk még egy utat. Ez sem jött össze, jó, akkor még egyet.” Közben múlik az idő, míg végül valami végre megszületik. Az ember már nem hisz annyira művészként a saját elképzeléseiben, mert lett valami annál több és gazdagabb. És ez jó.

Névjegy

Béres Attila
Marosvásárhely, 1971 
Matematikusként végzett Kolozsvárott a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen, majd a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen tanult színész szakon. 1999-ben Budapestre költözött, s 2003-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakán, Babarczy László osztályában. 2015 júniusától a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója. Felesége Ari-Nagy Barbara dramaturg.

Szócikk: művészeti tanács

Mi az a nyolc évvel ezelőtti válság, amelyik az interjúban szóba került? 2012-ben vette át a Miskolci Nemzeti Színház vezetését Kiss Csaba, aki az intézmény irányításában, a művészi irányvonal kialakításában és fenntartásában a Béres Attila, Keszég László, Rusznyák Gábor, Szabó Máté, Szőcs Artur rendezők közreműködésével létrejött művészeti tanáccsal dolgozott együtt. Később fennállt a veszélye, hogy a művészeti tanács megszűnik. Ez is érvként szerepelt a döntésben, amelyet a színházat fenntartó miskolci közgyűlés hozott: Kiss Csabát 2015-ben leváltották. A színházat megbízott igazgatóként egy ideig Szabó Máté vezette, majd pályázat útján Béres Attila kapta az igazgatói megbízást. Első igazgatói ciklusa végén a fenntartó egyhangú szavazással bízta meg újabb öt évre – 2025. január 31-ig – a színház vezetésével. 

(A borítóképen: Béres Attila a Déryné színházi díj átvételekor)

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában