„Amint lehet, rögtön hazamegyünk”

Noémi és Rita. Két édesanya, akik gyermekeikkel nemrég menekültek Ukrajnából Magyarországra. Talán otthon maradnak, ha a fiaikat nem féltették volna annyira. De féltették, és még most is félelem van a szívükben. Szívesen beszélgettek velünk, de kérték, ne írjuk meg a teljes nevüket, és azt sem, hogy pontosan melyik településről érkeztek. Mint fogalmaztak, nem szeretnék, „ha valami baj lenne”, amikor visszatérnek otthonukba. Civil segítők karolták fel őket, és szereztek nekik szállást, intéztek ellátást. Most Hernádkak Belegrád településrészén, egy vállalkozó házában laknak. Az egyik szobában Noémi a két kisfiával, a másikban Rita a 8 hónapos kisbabájával és az édesanyjával. Mondataikból az aggodalom sugárzik.
 

Kifosztott üzletek 
 

– A Beregszászi járásban laktunk, egy kis faluban – kezdi történetét Noémi. – A férjem is dolgozott, én is. Nem voltunk gazdagok, de szegények sem, jól megvoltunk. A hatéves nagyfiam óvodába járt, én otthon voltam a kétéves gyermekünkkel, de mellette néhány órában dolgoztam is. Most azonban nem tudom, mi vár ránk, amikor majd hazautazunk. Az árak az egekben, és azt sem tudom, hogy meglesz-e még a munkám. Nagyon gyorsan történt minden. Az ukrán–orosz háború már 8 éve folyik, de ezelőtt csak Mariupol környékén voltak problémák. Február 24-én, azon a csütörtöki napon az édesapám bejött a szobánkba, és közölte, Oroszország megtámadta Ukrajnát. Akkor egyáltalán nem gondoltam arra, hogy menekülni kell, de amikor reggel elmentem a boltba, azt láttam, hogy az emberek kapkodják le a polcokról az élelmiszereket, mindent felvásárolnak. Teljesen kifosztották az üzletet. Ha mégis volt valami, annak egyszerre felszökött az ára. A benzin is sokkal drágább lett, mint előtte, és az orvosi ellátás is összeomlott. A nagyfiam épp beteg lett, hányt, és ment a hasa, de se orvos, se gyógyszer nem volt. Még aszpirint sem lehetett szerezni, mert nagyon sok gyógyszert küldtek el a harcoló katonáknak. Később aztán újra volt élelmiszer a boltban, de elkezdtem aggódni. Tudunk-e majd élelmiszert venni? Megkapom-e a gyerekek után járó pénzemet, mert a számlákat továbbra is fizetni kellett. Akinek volt pénze és magyar útlevele, elindult Magyarország felé. Nekem is volt egy kis megtakarításom, és úgy döntöttem, átjövök Magyarországra. Arra gondoltam, hogy ha lesz segítségünk, akkor egy ideig fent tudjuk magunkat tartani, utána pedig munkát vállalok, és megleszünk valahogy – idézte fel a gyötrelmes napokat Noémi. – Csak a gyerekek miatt indultam el – teszi hozzá nyomatékkal. – Az apukámat nem akartam otthon hagyni, de amikor látta a háborúról szóló híradásokat, akkor azt mondta, menjünk. Ő nem akarta ott hagyni a házat őrizetlenül – magyarázza.
 

Jólelkű emberek segítenek 
 

Végül a háború kitörése után két héttel indult el a gyerekekkel. 

Szerencséje volt, mert 15 perc alatt átért a határon, és Rita barátnője már várta, mert ők akkor már Hernádkakon voltak. Hálás a sok segítségért. Bőven kaptak tartós élelmiszereket, Hernádkak önkormányzata meleg ebédet biztosít nekik, a ház tulajdonosai is rendkívül jószívűek, segítőik pedig folyamatosan kérdezik, mire van szükségük. 

– Hiába a sok jó ember, nem találom itt a helyem. Este a magányomban egyedül maradok a problémáimmal. Aggódom az otthoni dolgok miatt, az apukám miatt, és hogy mi lesz velünk, ha hazamegyünk. Lesz-e munkám, miből élünk meg? – sorjáznak kérdések formájában Noémi félelmei. Hozzáteszi: amint valamennyire rendeződik a helyzet Ukrajnában, azonnal hazautazik a fiúkkal.
 

Sokat aggódik 
 

Rita is tele van aggodalommal. Ő szintén a Beregszászi járásból érkezett, egy másik kis faluból. Akkor ijedt meg, amikor a háború kitörése után néhány nappal bezártak a boltok. Eluralkodott rajta a félelem, hiszen 8 hónapos kisfiát egyedül neveli. A közösségi oldalra írta ki, hogy segítségre lenne szüksége Magyarországon. Hajdú Viktorné Adrienn még aznap visszaírt neki, így elindult a gyerekkel és az édesanyjával. 

– A határon borzalmas volt az átkelés. Az ukrán határon 6 óra hosszat várakoztunk, a kisfiam beteg is lett, azóta is köhög. Egy cél lebegett a szemem előtt, hogy Krisztofer biztonságban legyen. Itt jó is, meg nem is. Jó helyen vagyunk, csupa szív, megbízható emberek között, de az édesanyám nagyon sokat aggódik. Otthon hagytuk az öcsémet, aki nem jöhetett velünk, mert 19 éves, és a 18 évesnél idősebb férfiakat nem engedték át a határon – jegyzi meg Rita elérzékenyülve.
 

Marica és Adrienn
 

Beszélgetésünk alatt ott volt Pálinkásné Szabó Mária, azaz Marica is, a két család egyik megyénkbeli segítője. Mint mondta, már a háború kitörése előtt is folyamatosan szervezett gyűjtéseket, hogy megkönnyíthesse a rászoruló emberek életét. 
 

– Amikor megérkeztek Magyarországra az első menekült családok, Hajdú Viktorné Adrienn keresett, hogy fogjunk össze, segítsünk együtt. Ő is számtalan alkalommal szervezett már jótékonysági gyűjtéseket. Felkutattuk azokat az embereket, akik szintén így gondolkodnak. Van, aki fuvarban tud segíteni, mások élelmiszergyűjtésben. Ezt mindannyian kötelességünknek érezzük, fordított helyzetben mi is örülnénk neki, ha mások mellettünk állnának. Már várjuk Hernádkakra a harmadik családot – jelezte Marica. 
 

(A borítóképen: Noémi, Marica és Rita)