2012.03.23. 07:40
Jegyzet: A középkor lehelete
<em>Mi miskolciak félszavakból is megértjük egymást. Számunkra egy Sötét kapu létezik. Az az egy, amely összeköti az Avas felől leereszkedő Rákóczi utcát a Széchenyi úttal. Ha valami állandóságot keresnék, a változó mikrovilágunkban ennél biztosabbat aligha találnék. Nem tudok úgy átmenni ezen a dufarton, hogy meg ne érintsen a középkor lehelete. Tűző nyári napokon is sejtelmes hűs árad a nyitott árkád alatt.</em> <strong>Szántó István jegyzete</strong>
Mi miskolciak félszavakból is megértjük egymást. Számunkra egy Sötét kapu létezik. Az az egy, amely összeköti az Avas felől leereszkedő Rákóczi utcát a Széchenyi úttal. Ha valami állandóságot keresnék, a változó mikrovilágunkban ennél biztosabbat aligha találnék. Nem tudok úgy átmenni ezen a dufarton, hogy meg ne érintsen a középkor lehelete. Tűző nyári napokon is sejtelmes hűs árad a nyitott árkád alatt. Szántó István jegyzete
Ehhez fűződő személyes emlékeim próbálóm összezsúfolni. Ha a művészetek házává avanzsált hangulatos Béke moziba mentünk itt randiztunk. Innen jó volt a rálátás minden irányba. Megleshettem Schéfer bácsit a mozi üzemvezetőjét, aki családi barátunk volt és a teltházas vetítésekre is bevitt. Még a szigorúan 18 éven felüliekre is.
A kapu alatt volt két kis üzlet, egy elegáns gombos öves s ezzel párhuzamosan egy fotó szalon, Feledy úré. Aki a legjobb gyermek és útlevél képeket készítette. A Rákóczi házba ékelve egy aprócska műhelyben dolgozott haláláig Dévai Dezső órásmester. Majd felesége Manyika néni vette át a boltot, aki Uri Gellerhez hasonlóan ránézésre reparált. Megrázta az órákat majd a cincogásából megállapította a rugótörést. Ami egyben hatvan forintot jelentett. Tőle tanultam meg, hogy miként lehet plasztikból óraüveget sajtolni. Emlékezetem szerint 93 éves koráig minden nap hazacihölte a leadott 50-60 órát egy kopott aktatáskában, hogy Piros segéd úr megjavíthassa. Ebben a boltocskában volt a legnagyobb választék rézgyűrűkből, cigarettázó füstölő sünből s minden egyéb hasznos vásári bazáráruból. Közvetlen szomszédja Blum Mór vegyeskereskedése is a főutcáról szorult, ki mint Manyika nénié. Blum bácsi a tipikus maszekkereskedő etalonja volt. Aki ismerte tanúsíthatja a picike üzletből az sem ment ki üres szatyorral, aki véletlenül tévedt be. Máig is hiszem ő volt az az igazi szatócs, akit valami csoda folytán megörököltünk a békebeli XIX. századból.
Máig sem tudom, hogy a város volt kisebb vagy mi voltunk tájékozottabbak, érdeklődőbbek egymás iránt. Mert különös módon ismertük egymást. Tudtuk, hogy ki lakik az akkoriban elegánsnak tetsző szomszédos házakban. Láttuk jönni, menni az ott lakó Fedor doktor urat a város fő fogorvosát. Aki a pártbizottság rendelőjében is dolgozott majd később Budapesten praktizált. Messziről ismertük a sosem öregedő fogyatékos tüske göndör hajú kishölgyet, aki bohókás járásával szórakoztatta a környékbelieket. Ebből a szögletből leskelődött a Weidlich udvarban lakó Tarzan – igazi nevét már sosem tudjuk, meg aki kézen állva szórakoztatta az arra sétálókat. A testes kigyúrt fiatalember mutatványa egy nyári délután szerencsétlenségbe torkollott. Jól ment az üzlet s sokat ihatott s kézen állva nem vehette észre a Színház előtt csörömpölő villamost.
A Sötét kapu szép időben, naplementekor, mint egy festmény boltíves keretben az Avas alját mutatja. Erősen meditálva látom benne a mozi előtti színes élő forgatagot. A halászcsárda előtt ücsörgőket. S ha még erősebben koncentrálok, akkor hallom Karcsi bácsit, aki menetrendszerű pontossággal délután háromtól már hangosan rázza, húzza a „popcornos” szitás, rostélyt. S kiabálja – itt a friss meleg pattogatott kukorica!
