2011.12.02. 13:21
Nézőpont: Megáll az idő
<em>Látjuk a vásárt a miskolci áruház előtt, forma és tartalom, és persze nehéz lenne rá azt mondani, hogy szép – fura volna egyáltalán esztétikai mezőben értékelhető teljesítményként gondolni rá.</em> <strong>Bujdos Attila írása</strong>
Látjuk a vásárt a miskolci áruház előtt, forma és tartalom, és persze nehéz lenne rá azt mondani, hogy szép – fura volna egyáltalán esztétikai mezőben értékelhető teljesítményként gondolni rá. Bujdos Attila írása
Talán szép lesz az ünnep, szeretnénk, hogy az legyen, nyerjen értelmet a várakozás. Szükségünk is lenne rá, a bizonyosságra, hogy van változás, lehet részünk benne, és bárhogyan forduljon is, az is a mi sorsunk marad, értelemmel teli, birtokba vehető, és nem pusztán a túlélés kényszeres akarásával. (Lehet más, csak győzzük kivárni. Csak ezen legyünk túl, valahogy. És így tovább…)
Talán nem kell, hogy ünnepi szavakat gyűjtögessünk, az érzések gazdagsága nehezen viseli a hétköznapi leírásokat – az ember amúgy képes különbséget tenni akkor is, ha a mondataival nem árnyalja. Mert nem a szavak embere, vagy nem akar mást, csak átadni magát a pillanatnak, anélkül, hogy használná hozzá mások gondolatait.
Biztosan létezik tehát ünnepi érzés, és ez jó. Általa gyarapodik a tapasztalat, hogy kik vagyunk, általa mondhatjuk el, hogy többek, mint amire általában a világ szorít, többek, mintsem hogy a létezésünk értelmét a velünk szembeni összes elvárás teljesítésében találjuk meg. Egyediek, megismételhetetlenek.
Ez okot adhat az elégedettségre, a büszkeségre: elvégre otthonosak vagyunk az életünkben, tényleg a miénk, és voltaképp az is elég lenne, ha mi tudjuk, hogy így van.
Nem mindig számít, ha nem fedi egymást, hogy kik vagyunk, és hogy kiknek néznek. De van, hogy igen, és a kérdés legalább annyira csalódott, mint elkeseredett: tényleg csak ezt érdemeljük? Így és ennyit?
Szóval akkor arról, hogy hogyan néz ki ez a mi ünnepi várakozásunk: milyen formát nyert a készülődés? Látjuk a vásárt a miskolci áruház előtt, forma és tartalom, és persze nehéz lenne rá azt mondani, hogy szép – fura volna egyáltalán esztétikai mezőben értékelhető teljesítményként gondolni rá. Eléggé szegényesnek tetszik az ünnepvárás tartományát a fogyasztás világának ilyen keretei közé szorítani, az ünnepvárók értelmét a vásárlóerejükkel azonosítani. Szolgálhat-e jó célt, ha netán valamennyit visszaadnak az itt beszedett pénzből a közjónak, ha nem tudjuk, milyen a köz és mi a jó neki. Vagy azt hisszük, hogy ilyen, és ez így jó neki.
Szerintem maga a kérdés is hagyomány, én például 1974 decembere óta érzem így, amikor először szívtam be a Mi Városunk levegőjét: hideg volt, apró szemű hóförgeteg, friss idő, csillapítatlan kíváncsiság. És sátrak az elegáns belvárosi épületek között, megfejtésre váró feladványként, hogy melyik a város igazi arca, milyenek hát valójában az itteni emberek, hogyan létezhet átjárás a különféle létező valóságok között.
