Miskolci Legendák: A Hámori-tó titka

Valamikor, több száz évvel

ezelőtt a Hámori-tó helyén

egy természetes tó vize kéklett. A

Szinva édesvízi

mészkőlerakódásaiból

hosszú évek alatt kialakult nagy

mészkőtömb zárta el a medret,

duzzasztotta állóvízzé a

patak vizét. A környékbeliek gyakran

egészítették ki szűkös

táplálékaikat a természet

adta tóból kifogott halakkal. Akkoriban

– a középkor századaiban

– nemcsak a járványok, hanem az

éhínség is pusztította az

embereket; nagy kincsnek számítottak a

Fel-tó halai. A falubeliek nevezték el

így, hiszen a völgyben ülő

házakhoz képest fenn volt a tó, s

fel kellett kapaszkodniuk hozzá.

Azt mesélik, hogy egyszer nagy

éhínség pusztított a

környéken, hullottak az emberek, mint

ősszel a legyek. Nem volt gabona, hogy

kását főzzenek, kenyeret

süssenek; egyedüli élelemként

csak a hal szolgált, amit a Garadna

patakból vagy a Fel-tóból ki

tudtak fogni. Csak hát ahol megszaporodnak a

horgászok, ott megfogyatkoznak a halak, nincs

idejük se számban, se termetben gyarapodni.

Ebben az időben, aki csak tehette, hajnalban

már a tóparton ülve várta a

hal képében a tóból

érkező jószerencsét, amely

egyre ritkábban köszöntött

szegény éhezőkre. Azt

mondják, egy kora őszi hajnalon ismeretlen,

sovány, harminc körüli férfi

tűnt fel a tóparton. Mezítláb

volt, ezt azonban nem találta senki

szokatlannak, hiszen akkoriban keveseknek telt

lábbelire. A járása szokatlanul

könnyed, szinte lebegő volt, mintha a

testének nem lett volna súlya, a fű

szinte meg sem hajlott a talpa alatt. Hosszú,

sötét haja göndör

csigákban omlott a vállaira, arcát

szakáll keretezte. Fehér

ruháját láthatóan belepte

az út pora. Nesztelenül járt, a

Fel-tónál halfogással

próbálkozók mégis mind

felfigyeltek különös

járására, arcának

szomorúságára, szikár

alakjára, prófétai

külsejére.

Az ismeretlen hosszan figyelte a tóban

vesszőkosárral halászókat,

akik sokadszori próbálkozás

után is csak néhány

domolykót emeltek ki a vízből. Ott

vergődtek a kosárban, s bár

aprók voltak, nem dobták őket

vissza: a szükség törvényt

bont, az éhség nagy úr – a

kis hal is jobb, mint a semmi. Az apró

domolykók egy vízzel teli edénybe

kerültek, a kosarazók tovább

próbálkoztak, ám nem sok sikerrel.

A reggel megette a hajnalt, a Fel-tó azonban nem

adott több ennivalót.

Az idegen könnyed lépteivel

körbejárta a tavat, majd leült a

partra, a legszegényebb falubéli,

Kódis közelébe. Így

hívta őt mindenki, mert a felesége

halála után a rámaradt

tizenkét gyerekkel gyakran eljárt

koldulni a környékbéli

módosabb gazdákhoz. Kódis

hitvány vesszőkosarában egyetlen

árva keszeg vergődött csak. Azt

nézte a jövevény, és azt

nézte Kódis is nagy

keserűséggel. Tizenkét éhes

szájnak – ha a magáét nem is

számítja, kevés azaz egy hal.

Talán jobb, ha haza sem viszi, megsüti itt

a tóparton és megeszi, akkor egy kicsit

erőre kap. Hiszen harmadik napja nem evett, inni

is csak vizet ivott. Szédelgett már az

éhségtől, mégis elvetette a

gondolatot, hogy egymaga egye meg a halat. Úgy

érezte, nem tudna lenyelni egy falatot sem a

sült keszegből, pedig már a

gondolatára is összefutott a

szájában a nyál. Hogy ehetne

ô halat, mikor a gyerekeinek csak üres

ciberelevest tud adni ebédre?! Hirtelen

megérezte, hogy valaki nézi.

Az ismeretlen jövevény barna tekintete

olyan szelíden és kitartóan

szegeződött Kódisra, hogy ô egy

pillanatig azt hitte, az arcára van írva

mindaz, amit gondolt. Megtörölte az inge

ujjával a homlokát, s lopva

visszanézett az ülő alakra.

Látta, hogy mezítláb van,

fakó, fehér ruháját

elhasználta az idő; a haja meg a

szakálla régen nem látott

ollót és borotvát.

– Vándor ez – gondolta

magában Kódis –, messziről

jöhetett. Az idegen, mintha meghallotta volna,

megszólalt: – Nagyon messziről

jöttem. – Nincs tarisznyád –

állapította meg Kódis. A

jövevény bólintva hagyta helyben a

megállapítást. – Éhes

lehetsz – suttogta maga elé Kódis.

– Éhezel és szomjúhozol te

is – mondta szomorúan az idegen, és

az arca hirtelen éveket öregedett. –

Éheznek és szomjaznak sokan –

kisebbítette Kódis a maga baját

azzal, hogy a sorstársait is belevette. A

jövevény tekintetében olyan

szelídség ragyogott, amilyet Kódis

még sohase látott. Saját maga

számára is váratlanul kivette a

vesszőkosárból a keszeget, s

átnyújtotta a barna hajú

férfinak. Szinte mentegetőzve mondta:

– Tudom, hogy kevés, de fogadd el! A

férfi tétova mozdulattal vette el a

halat. Kódis szívét valami

különös melegség járta

át; annak az öröme, hogy ô,

Hámor legszegényebbje, adhat valakinek.

Mosolyogva kérdezte: – Meg tudod

sütni? Volt már a kezedben hal? Az

ismeretlen is elmosolyodott: – Egyszer

régen, igen. Két hal – majd lassan

folytatta – és öt kenyér.

Kódis elértette: – Kenyerem nincs.

De a halat szívesen adom – és

szedelőzködni kezdett. Az idegen

tekintetéből eltűnt a

szomorúság, az arcáról az

idő nyomait eltüntette valami belső

ragyogás; egyre fényesebb, egyre

fiatalabb lett. – Várj! –

kérte szelíden Kódist. – Ne

menj még! Mielőtt elmégy,

merítsd meg újra a kosaradat! Ô

megbűvölten engedelmeskedett. Alig

bírta kiemelni a kosarat, tele volt hallal.

Örömében felkiáltott, s

megfordult, hogy megmutassa a jövevénynek a

gazdag fogást. De az már nem volt sehol.

Kódis szerencséjét látva a

többiek is belemerítették kosarukat

a Fel-tó vizébe, és csodák

csodája: az övékben is

egymás-hegyén hátán

ficánkoltak a pontyok, keszegek,

domolykók, sügérek. Híre ment

a környéken, hogy valami

prófétaféle ember

megáldotta a tavat, azért van benne annyi

hal.

Hogy azért volt-e vagy sem, ki tudja ma

már! De annyi bizonyos, hogy attól fogva

a tó vizéből nem fogytak ki

többé a halak. A 14–15.

században nemcsak a helybelieket, de a

diósgyőri pálos szerzeteseket,

és böjt idején a szentléleki

kolostor lakóit is ellátta a

Fel-tó. Olyan volt, mint egy kifogyhatatlan

éléskamra: csak bele kellett

meríteni a kosarat vagy a hálót, s

már adta is a kincseit. Kódis

aggastyánkoráig mesélte a

történetet a különös

idegenről, aki olyan váratlanul tűnt

el, ahogyan megjelent. Arra azonban ô sem tudott

válaszolni, ki lehetett a jövevény,

hiszen sem elôtte, sem utána nem

látta többé.

Jöttek-mentek az évek, évtizedek,

évszázadok. Kódis és valaha

volt társai rég a temetőben

pihentek, a pálos rendi szerzetesek sem

éltek már, mikor – 1813-ban –

egy würzburgi származású

vasműves, Fazola Frigyes nagy

völgyzáró gátat

építtetett a meredek szurdokhoz, hogy a

Garadnavölgyi kohók nyersvasát fel

tudja dolgozni. A gát visszaduzzasztotta a

Garadna patak vizét, és a kis

Fel-tóból másfél

kilométer hosszú

állóvíz keletkezett, amit

Hámori-tónak neveztek el. Ha Kódis

látta volna, nem ismer rá, úgy

megváltozott! Zsilipek

szabályozták a

mélységét, és nyaranta

fürdőzők lepték el. A kellemesen

meleg vizű tó egy évszázad

múlva népszerű

strandfürdővé vált,

fából való úszó

szigetein szívesen napoztak a második

világháború előtti

években a vendégek. Az idô

kettős hatalom: szeszélye szerint

megőriz vagy megsemmisít. Nincs már

a Fel-tó, partján a

vesszőkosárral halat fogni akaró

Kódissal; nem működik már a

Fazola család híres üzeme, és

nincsenek sehol a csíkos

úszódresszbe öltözött

hajdani fürdővendégek sem. De megvan a

Szent István- és

Fehérkőlápa-tetô meg a

Jávor-hegy által

körülölelt Hámori- tó,

amelyen nyaranta szerelmespárok és

családok csónakáznak, és

amelynek vizében nem szűnnek meg

önnön szépségüket

bámulni a csillagok, a felhők, a nap, a

hold. Az idő megőrizte a

történetet is a hajdani idegenről, aki

megáldotta a tavat. Hát nem

áldott-e a tó, amely bőséggel

ad pisztrángot, pontyot, csukát,

süllőt, harcsát, keszeget,

domolykót, kárászt minden

helybéli és ismeretlenből

idetévedő horgásznak?!

Korábbi cikkek:

• Miskolci Legendák:

Európa leghosszabb

főutcája

Aki végig akar sétálni Miskolc

főutcáján, annak bizony

néhány órát rá

kell szánnia. A város keleti

és nyugati végét

összekötő utca teljes hossza ugyanis

tizenkét kilométer.

Méltán mondhatjuk tehát, hogy

a miénk Európa leghosszabb

főutcája. Valamibôl a legnek

lenni már önmagában is

érdem, hát még ha ehhez a

kuriózumhoz különös

történet is kapcsolódik! A

miskolci főutca esetében ez így

van. Részletek >>>

miskolci Perec

Kevés dolog van a világon, ami

finomabb lenne a miskolci perecnél. Frissen

sülve, melegen, ropogósan mennyei

eledel az, kicsi roppanás után

sósan, lágyan olvad el az ember

ínyén. Ha a híres miskolci

pékek filozófusok lettek volna,

eltöprenghettek volna azon, hogy a perec

tulajdonképpen nem más, mint olyan

rúd alakú tészta, amit

rafináltan úgy hajtogattak, hogy

három lyukat vegyen közre. Az a

három lyuk legalább olyan fontos,

mint a tészta maga: az adja meg ugyanis a

tészta értékét. Részletek >>>