Az édesanyja hasa és a Diósgyőr

A védő, aki a DVTK NB I.-es bajnoki bronzérmet hozó évad összes meccsén játszott.

Berecz Csaba

Kutasi László (jobbra) a skót Dundee United elleni, 1979. november 7-én, hazai pályán 3–1-re megnyert UEFA-kupa-mérkőzésen

Forrás: Kutasi László fotója

A DVTK Aranycsapat egykori játékosával, a Szegeden élő Kutasi Lászlóval – aki a jövő hónap végén a 70. születésnapját ünnepelheti – beszélgettünk a labdarúgócsapat 40 évvel ezelőtti, 1979. június 16-án véget ért, eddigi legnagyobb bajnoki sikert hozó évad apropóján.

Hogy van?

A koromhoz, a körülményekhez képest jól. Valahogy úgy, mint a viccben, amikor két koma találkozik, és az egyik azt kérdezi a másiktól, hogy hogy vagy, amire a másik azt feleli, hogy köszönöm jól, erre pedig az a viszontválasz érkezik, hogy majd elmúlik. Volt egy operációm néhány hete, és lesz egy másik is, januárban.

Ezért nem jött Miskolcra, a néhány hete a klub által szervezett, 40 évvel ezelőtti bronzérmes megemlékezésre?

Sajnos nem voltam abban az állapotban, hogy útra keljek.

Mikor járt legutóbb Diósgyőrben?

Szerintem, 2010-ben, az Ön meghívására, a DVTK Centenárium könyvbemutatóján.

Mivel telnek Szegeden a napok?

Ebben a hónapban betegeskedéssel. És pereskedem is, mert eladták a cégemet a hátam mögött. Érdekes és tanulságos, ugyanakkor nagyon hosszú lenne róla beszélgetni, jobb, ha maradunk a focinál.

Mennyire van jelen az életében a labdarúgás?

A véremben van, ezt nem lehet kitörölni. A hazai és külföldi meccseket nézem a tévében, és azt látom, hogy fizikálisan egyre jobbak a játékosok, de futballozni egyre kevésbé tudnak.

Élőben mikor látott legutóbb meccset?

Pár éve, amikor a DVTK edzőmeccset játszott itt a Szegeddel. Akkor Sivic volt az edző, Veréb Gyuri is itt volt, beszélgettünk egy kicsit az akkori jelenről, a múltról.

Milyen gyakori a múltidézés?

Az megy, mindig, ha olyan a társaség vagy a beszélgetőpartner. 40 évet visszatekerünk és jönnek a szép emlékek. Mert más nem is volt, amikor hat éven át Diósgyőrben játszottam. Egyet leszámítva, amikor kulcscsonttörést szenvedtem. Gyönyörű időszak volt, mindenki, aki akkoriban ott játszott, harcostárs, barát, testvér volt.

Mikor szólították legutóbb tanár úrnak?

Hát nem tegnap. Érdekes, hogy a mai napig nem tudom, és a játékostársaim közül sem emlékszik erre senki, hogy ki és miért szólított így először, hogy mi alapján terjedt el ez Diósgyőrben. Amikor a DVTK-hoz kerültem, már diplomás ember voltam, de nem tanár, mert Kecskeméten gépész üzemmérnökként végeztem. Megjegyzem, nem ez az egy becenevem volt pályafutásom során.

Hanem?

Voltam Löci, mert szögedisen, ö betűvel beszéltem. Voltam Kutya, ezt az egyik tanáromtól kaptam, aki Kutasi helyett Kutyasiként szólított ki felelni, és ebből lett ez a név. Voltam Görbe lábú, amiből nem a csúfolást, hanem a szeretetet éreztem ki. Neveztek Hombárnak is hajam miatt, és voltam Kóla bácsi is, mert nem fogyasztottam alkoholt.

Soha?

Egyszer Salamon Józsi addig erőszakoskodott az egyik szülinapján, amit a Stadion étteremben tartott, hogy kénytelen voltam meginni egy pálinkát. Utána azt éreztem, hogy át tudnám ugrani a villamost, úgyhogy itt abba is hagytam. Aztán később már csak orvosi javaslatra fogyasztottam alkoholt, sört és bort.

Miért?

Már nem fociztam, amikor Zalaegerszegre kellett mennünk olajat menteni, de ott begörcsölt a vesém, és bevittek a kórházba. Késő este volt, az orvos is csak nagy nehezen került elő, és mivel nem először történt ez meg velem, azt akartam, hogy hamar végezzünk, így mondtam a doktornak, hogy adjon egy No-Spa injekciót vénásan, és már itt sem vagyok. Ez nem nagyon tetszett neki, azt válaszolta, hogy nehogy már beteg mondja meg, hogy mit kell csinálni, és hozzátette, nehogy már megoperálja itt magát, mindennek sora van, a betegfelvétellel kell kezdeni. Kérte, hogy mondjam a nevem. Így tettem, mire visszakérdezett: maga az a Kutasi Laci, Diósgyőrből? Igennel feleltem, ő meg arról beszélt, hogy mennyire várták, szerették volna, ha Zalaegerszegre igazolok. Aztán persze rögtön beadta az injekciót, azt és úgy, ahogy az elején mondtam, és adott egy jónak tűnő tanácsot, hogy igyak sört, mert az átmossa a vesét. Vettem is 10 minőségi sört, és vártam az egyik kollégámat, aki megígérte, hogy segít bevezetni a sörözés „tudományába”. De csak nem jött a megbeszélt időpontra, így kinyitottam egyet, megittam. Azonban ez búvár sör volt, jött vissza, mentem a vécébe és kihánytam. Soha életemben nem ittam több sört. A borról annyit, hogy néhány éve a szívemmel voltak problémák, ekkor mondta egy orvos, hogy igyak meg naponta 1-2 decit, mert az használ. Vettem egy jó bort, kimértem pontosan 1 decit a konyhában, megittam, de úgy fejbe vágott, hogy a szobába alig bírtam bemenni. Innentől a szobában mértem ki a deciket, és rögtön ledőltem, hogy ne legyen gond a járással. Ez kb. egy évig tartott, mert amikor magas vérnyomást mértek, azt mondták, abba kell hagynom a vörösbor fogyasztását. Boldogan hajtottam végre a kérést.

Mivel ünnepelt a győzelmek után?

Kólával, ezért lett az egyik becenevem Kóla bácsi. De beceneve volt mindenkinek. Görgei Janinak a Csucsu, Verébnek a Csirip, Szántónak az Eke fejű, Oláh Ferinek a Gronyár felügyelő, a Salamon Józsiét inkább nem mondom, mert nem szalonképes. Szabó Laci volt a Talpas, Tatár Gyuri a Billegő. Nagyon jó közösség volt, tettük a dolgunkat, és élvezetük, amit csinálunk. A csapatban nagyon értelmes emberek voltak, Szántó és Oláh is építész lett, Szalainak tanári végzettsége volt, Fükő kohómérnöki diplomát szerzett, Veréb, Salamon, Váradi és Fekete is érettségizett, ami akkoriban még nem volt annyira gyakori, mint manapság. Borostyán is járt felsőfokú képzésre, ha jól emlékszem. Ez volt az a társaság, amelyet Szabó Géza kis híján halálra kínzott. Egyszer mondtam is neki, hogy maga Auschwitzban aranyérmet nyert volna.

Nem volt jóban az edzőjével?

Nagyon meglepett, amikor valahol azt nyilatkozta, hogy Salamont és engem szeretett a csapatból. Az elsőt értettem, a másodikat azért nem, mert elég sokat ütköztünk. Ha valami gond volt, a többiek engem toltak előre, mondván, te úgy is hazamész egyszer Szegedre, nyugodtan mondhatod neki. De lehet, hogy e nélkül is mondtam volna.

A DVTK 40 évvel ezelőtt bronzérmes csapatából Ön az egyik, aki minden meccsen pályára lépett, Oláh Ferenc mellett. És az egy gól, amit az élvonalban szerzett, az is ebben az évadban született, 1978. november 18-án, a Csepel elleni 2–0-s meccsen. Emlékszik rá?

Nem ez volt az első gólom, többet is szereztem, ebben az évben is volt másik, az előző idény végén, amikor Szombathelyen 2–2 volt a végeredmény. Szereztem egy fejesgólt, amit nem az én nevem mellé írtak. De nem érdekelt, hogy nem nekem könyvelték el, mert soha nem az egomat, hanem a csapatot tartottam fontosnak, az volt a lényeg, hogy jó eredményt érjen el az a közösség, amelynek tagja voltam.

34 meccset végigjátszani védőként a mai világban elképzelhetetlen.

Sárga lapok miatt is csak nagyon ritkán hiányoztam, kiállítva pedig pályafutásom során soha nem voltam. A csatárokkal minden meccs elején beszéltem, megkérdeztem, hogy a harcot választják-e, vagy inkább focizni próbálnának, hogy kerüljék az ütközetet. 80 kiló színtiszta izom tiszteletet parancsoló volt a pályán. Mondta is egyszer Oláh Feri, hogy olyan combjaim vannak, hogy egy encsi búcsút szét lehetne velem verni. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy amit elértem, azt nem a tudásommal, hanem a szervezőkészségemmel értem el. Nem én mondtam magamról, hanem mások, hogy jól olvastam a játékot, hogy gyakran sikerült kiszúrnom egy-két olyan labdát, amiből gólt tudtunk szerezni. A kapusoktól sokszor kértem el a lasztit, szívesen oda is adták, mert 30–40 méteres pontos indításokat tudtam adni, közülük nem egyből született gól.

Kanadai listán, ahol számolják gólpasszokat, ezek szerint előkelő helyen állt volna.

Biztosan. Nekem hátul kellett okoskodni. Bár Szegeden játszottam a középpályán, de a DVTK-nál Szabó Géza nem engedett előre a védősorból, így csak ritkán lőhettem kapura.

Vannak olyan vélekedések, hogy ha nem a DVTK-ban játszott volna, akkor biztosan nem csak hatszor szerepelt volna a magyar labdarúgó-válogatottban.

Ha Pestre kerülök, akkor lehet, hogy sok minden más lett volna. Az MTK-hoz nagyon hívtak, de nem mentem, mert nagyon szerettem ezt a csapatot, szerettem Diósgyőrt. Akkoriban, aki szem előtt volt, azt jobban beválogatták, mint aki éveken keresztül csak vidéken játszott. De ezt nem bánom, többet ért, hogy jó társaságban voltam. Hazai pályán alig kaptunk ki, szerettek a szurkolók a meccseinkre járni, a gyárban alig várták, hogy leteljen a műszak, hogy jöhessenek a meccsekre, az iskolákban sok helyen elmaradtak az utolsó órák, hogy odaérjenek a gyerekek, a tanárok a stadionba. Csodás időszak volt. Azzal együtt is, hogy mi egy győzelemért 1600 forintot kaptunk, a ferencvárosi labdarúgók pedig tízezret.

A labdarúgó pályafutása után rövidre sikerült az edzői karrierje.

Pedig a második diplomámat szakedzői végzettségemmel szereztem, 1982-ben, ha jól emlékszem. De rövid idő alatt rá kellett hogy jöjjek, alkalmatlan vagyok erre a pályára. Mert mazochista voltam, miközben egy edzőnek szadistának kell lennie. Ha máson vért láttam, elájultam, ha rólam vért folyt, az nem volt probléma soha. Ezzel nem lehet eredményes edzőnek lenni.

Mikor jön Diósgyőrbe?

Azt sajnos nem tudom. Ha hosszan ülök egy helyben, akkor szédülök, ha lefekszem, akkor nem. Fekve utazni bajos lenne. Pedig jó lenne elmenni, találkozni a régi barátokkal, ismerősökkel. Azért is, mert szerintem csak édesanyám hasában volt olyan jó dolgom, mint Diósgyőrben… Régebben gyakrabban jártam fel, és ha megálltunk valahol ebédelni, nagyon sokszor felismertek és nagyon jó érzés volt, hogy nem felejtettek el. Bár lehet, hogy ennyi idő után ez már nem így lenne. Ha nem is érek oda, azt azért innen is látom, hogy a szurkolók most is nagyon szeretik a DVTK-t, azt kívánom mindenkinek, hogy nyugodtabban maradjon bent a következő évadban a csapat, mint az előzőekben.

Ugye megvan a bajnoki bronzérem? Hol tartja?

Az ereklyék között. De nekem nincs vitrines szekrényem, el van téve az az érem is a többivel együtt, mert a feleségem nem pártolta, hogy a futballmúlt részei a lakásba kikerüljenek. Van egy bőrdíszműves készítmény, amit az első válogatott meccsem kapcsán kaptam, az nincs eltéve. És van egy kulacs is a falon, amit Diósgyőrben kaptam, az egyik oldalán DVTK-címer, a másikon pedig egy átlagos minta. Ezt hol én forgatom a DVTK-s felére, hol pedig a feleségem a másik oldalára. Ezt játsszuk már vagy negyven éve.