Interjú

2024.02.08. 11:30

„Egyszerűen érzi az ember, hogy ez a dolog nagyon érdekli”

Hogyan és miért általánosít a kép? Mi az a furcsa, amit látok rajtad? Miért jó befagyasztani az emlékeket? A művészet választ ad. Interjú a Mazsaroff-díjas képzőművésszel, Határ Attilával.

Bujdos Attila

Határ Attila képzőművész

Fotó: Ádám János

A képek: emléket őrző tárgyak. Segítenek abban, hogy az emlékekhez kötődő érzetek – öröm, bánat – felidézhetőek, újraélhetőek, megint előhívhatóak maradjanak. A festészetéről, a művészete lehetőségeiről mondja ezt Határ Attila. Ő kapta a fiatal alkotókat támogató Mazsaroff-díjat 2024-ben. 


Mi a művészet választásának az értelme az ön számára? 
Alapvetően fontos mindenkinek, hogy megtalálja azt, amivel igazán szívesen foglalkozik. Szerintem a legjobb, ha egy olyan dologról van szó, ami hasznos lehet önmaga számára is érzelmileg, és az a környezetének is. Abszolút gondolkodásra sarkalló tevékenység. Szükséges olyan párbeszédek elindítása különböző művészeti alkotásokból kiindulva, amik amúgy nem jönnének létre. 

Van-e egyértelmű válasza rá a saját maga számára, hogy azt találta-e a művészetben, amit keresni szándékozott? Vagy ez is úgy van, mint a festészetében a folyamatban gondolkodás: napról napra, képről képre születik a válasz? 
Szerintem ez folyamatosan alakul az élet során. Minden korszakban másként gondolkodunk. Ez lehet a belső változási folyamat, vagy a külső hatások eredménye. Az, hogy hogyan gondolkodtam az egyetem elején és most: nagy különbség. Változnak az elvárások, változik az értékrend, változnak a problémák. Szerintem arra kell koncentrálni, hogy az adott korszakban mi az, amit keresünk. Ennek a meghatározása fogja csak tovább­vinni a dolgokat. 

És akkor most hol tart a művészi önmeghatározásában? 
Elmúlt a kísérletező időszak. Ez hosszú folyamat volt. Kialakult az a képi világ, amit tudatosan használok. Úgy érzem, ez stabil lábakon álló gyakorlat, ami az oktatás miatt is fontos, mivel így hitelesebb képet tudok nyújtani a hallgatóknak. 

Egy kritikusa azt emelte ki, hogy megvan a saját színvilága. Ezt a képi világa részének tartja, vagy külön is szót érdemlőnek? 
A téma adja meg általában, hogy milyen színkészletet használok. Természetesen vannak elsőbbséget élvezőek: ezek a kimondottan neon árnyalatok, amik kiegészülnek az alap természetes színekkel. A választásra hatással lehet az is, hogy éppen milyen hangulatban vagyok, amikor a kép készül. 

Mennyire enged a hangulatának? 
Kis részben. Egy-egy kép születéséig a tervezés két-három hétig is eltart. Ezalatt sokféle érzelem jár át – ezek végül szintetizálódnak. 
 

Hogyan tervez? 
Általában digitális vázlatot készítek – annak jó, ha a tíz százaléka megvalósul. Ez csupán a kiindulópont, alkotás közben is alakítok rajta. 

Az alakítás elhagyást jelent? 
Elhagyás. Vagy ahogyan a vázlat alapján építkezem, elkezdek kísérletezni. Például a színekkel: ne az kerüljön oda, inkább egy másik. A digitális terv ráadásul kisebb: képernyőméretben látom. Teljesen más, amikor a maga valóságában van előttem, például száznegyvenszer százhúszas méretben. Másként működik, mint a terv – ez alapján dől el, hogy elhagyok, vagy hozzáteszek. 

Hol kínál kapcsolódási pontot az önmagára figyelő, önfejlesztő művészet és művészi gondolkodás a közönséggel? 
Nagyon sok a közös attitűd, a közös gondolkodás, a hasonló problémák, hasonló örömöt kiváltó dolgok. Ezeket, ha magunkban letisztázzuk, és mondjuk a végén testet ölt valamilyen produktumban, zenében, képzőművészetben és így tovább, annak meglesz a közönsége. Az önfejlesztés elindul single playerben, de aztán egy jó kis multi is kijöhet belőle. Olyan dolgokra hívhatják fel ezek az alkotói folyamatok és produktumok a figyelmet, amiket lehet, alapvetően a közönség nem venne észre. 

„Vakon” fest olyan értelemben, hogy nem tudja, a művek hogyan találják meg a közönségüket. Amikor már tudja, hogyan reagálnak a képekre, mit kezd azzal a tudással? 
Bármilyen kritikán érdemes elgondolkodni. Ha a visszajelzés találkozik az én elképzelésemmel, az nagyon jó és kényelmes helyzet. Ha másként reagálnak rá, az viszont érdekesebb folyamatot indíthat el. A későbbi sorozatoknál vagy más alkotói folyamatoknál már lehet azon gondolkodni, mik voltak a visszajelzések, és mi hívta ezeket életre. Természetesen nem az alapján készülnek teljesen az újabb munkák – a művészetnek nem az az értelme, hogy azt csináljuk, amit a közönség elvár. Nem megrendelésre festünk. Inkább izgalmas gondolatmenetet indíthat el az, ahogyan és amilyennek mások a képeket láthatják. Mindenki más, de érdekes, mennyiféle látásmód tud találkozni. 

Úgy tartja: alapvető fontosságú a megfelelő téma megválasztása. Honnan tudja, hogy ez lesz az, amire időt áldoznia érdemes? 
Ilyenkor egyszerűen érzi az ember, hogy ez nagyon érdekli. Kíváncsibbá teszi, és ezért lesz izgalmas. De teljesen biztos nem lehetek benne, ameddig nem kezdek el vele foglalkozni. Van benne egy kis lutri. De pont ezért lesz még izgalmasabb. És nem szabad sajnálni az időt ezeknek a témáknak a boncolgatásától, vagy legalábbis annak az elkezdésétől. 

kiallitas-dijatado-06-aj
A kultúra napjához közeledve tartották meg hagyományosan a díjátadó ünnepséget a Miskolci Galériában, ahol ilyenkor az előző évi, Mazsaroff-díjjal jutalmazott képzőművész kiállítását nyitják meg. A régióhoz kötődő fiatal képzőművészeket támogató elismerést Mazsaroff Miklós festőművész özvegye, dr. Nikolaeva Marija alapította. Az idei díjazott Határ Attila képzőművész, akit Orosz Csaba képzőművész méltatott, a tavalyi díjazott Orosz-Stefán Renáta festő kiállítását Nagy T. Katalin művészettörténész ajánlott az érdeklődők figyelmébe. Fotó: Ádám János


A témaválasztásában honnan merít? Ha fontos, mitől fontos a magánmitológia, saját képes történelem, hogy legyen ábrázolható formája annak, amit meg akar mutatni? 
Általában életszituációkból merítek. De nem konkrétan azokat szeretném leképezni, hanem ezek alapján szeretnék egy önálló képet létrehozni, ami önmagáért van. Nem azt ábrázolom, amit látunk, hanem egy olyan dolgot, ami úgymond segít a látásban. 

Mennyire szükségszerű az ábrázolás továbbgondolása a festészetében? Az általam ismert képei közül elsősorban a Ma valami furcsa rajtad című sorozatára gondolok, a tűz mint képi elem megjelenésére: kinek a tüze ez? Miféle szabályok/törvények vonatkoznak rá: a láng – ha az – nem úgy ég, ahogyan azt ismerni véljük. 
Maradjunk akkor ennél a konkrét sorozatnál. Itt az emberek között létrejövő kapcsolatok és azok változása a fő téma. Változás, amit az vált ki, ha valaki személyisége nem olyan, mint amire számítunk, vagy amilyennek ismertük. Valamit furcsának érzünk rajta. De mi is számít furcsának? Vagy csak nekem az? Miért érzem, hogy ez nem a megszokott? Milyen elvárásaim voltak eddig? És így tovább. Ez a kérdéskör kapcsolódik össze és csapódik le egy egyszerű képi elemmel, a lánggal. Ami olyan helyeken jelenik meg, amikre nem számítunk. De ugye ez nem hagyományos tűz, van benne valami éteri, hiszen füstje sincs például. 

Ez így iróniának tűnik, de közben a „tűzzel játszik”. 
Igen. (Nevet) 

Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy talán kiérdemelték ezek a lények, hogy valami furcsa legyen rajtuk. Sorsot szánt nekik? 
Nem – a lények, amelyek a képen lángolnak, nem igazán vannak tisztában vele, hogy lángolnak. Ezek a képek inkább csak azt mutatják, ahogyan mások látják őket. 

Ezt a látást adja nekünk? 
A kép általánosít – nem konkrét személyekről van szó. 

Milyen lenne egyébként az arcuk, ha nem takarnák ki a lángok? Tudja? 
Nyilván tudom, bizonyos esetekben, amikor mondjuk régi családi fotók alapján dolgozom. De ez a ritkább. Általában stockfotókat használok, hogy még személytelenebbé váljon. Ezekhez a felvételekhez, vagy amiket ezekből montázsolok nem fűződnek érzelmeim, tökéletesebbek lehetnek erre a célra. 

A torzítás értelméről szeretném kérdezni, úgy is, mint a művészete alapjául szolgáló festészet részéről – ez az elem nekem, nézőjeként gesztusnak tűnik, ösztönös alkotói reakciónak, de mert sorozatban alkalmazza, nem zárja ki a tudatos döntés lehetőségét sem. 
Azon a szinten tudatos dolog a torzítás, hogy én döntöm el: mit szeretnék torzítani. Mondjuk ha valamit túl konkrétnak, szájbarágósnak érzek a képen, akkor azt ezzel „csillapítom”. A véletlen része pedig az, hogyan valósul meg a torzítás. Hogyan alakítja részbe magát a matéria. Hogyan jönnek létre az irányított véletlenek. 


Sokáig tartana, ha elmesélném – ehhez a képéhez a cím választása szellemesnek/ironikusnak/önironikusnak hat. Azok kedvéért, akik nem látják a képet: egy női alakot látunk, talányos háttér előtt, elfestett arccal, az arc kontúrjaiból kikívánkozott színekkel. Ebből az elnagyoltságból is kitetszik a ráfordított idő, és hogy a kép maga a történet, ami valamiért így lett elmesélve. Nem kell tudnom, hogy miért, de érdekel: kíváncsiságot ébreszt. 
Szerintem itt meg is lett válaszolva a fő cél. Kíváncsiságot ébreszt. De vannak történetek, amiket nem osztok meg általában, hanem ezen a szinten hagyom, a kíváncsiságén. Ez is egy olyan történet. 

De tudja a választ, hogy mi történt? 
Abszolút. Ez személyesebb kép: nekem jelentenek valamit. Hébe-hóba születnek ilyenek is. Ezekről nem szoktam behatóbban beszélni. 

Sem most nekem, sem a képen. 
Így van. 


A címek választása felveti, hogy mennyire konceptuális a festészete: a cím irányítja a kép születését, vagy a kép adja, hogy mi lesz a címe? 
A címeket mindig utólag adom a képeknek. Abban szintetizálódik a kép tartalma, a festészeti folyamat és ami aközben lezajlik bennem, és maga a végeredmény, ami az alapötleten túli lett. Bár sokszor érzem úgy, hogy a címadás teher, mégsem gondolom, hogy feltétlen kellene neki cím, mivel ezzel beszűkítem a szemlélő értelmezési terét. 

Az időhöz való viszonya érdekelne még: a festészet műfajként, eszközként mit engedhet meg ebből a szempontból? 
Szerintem a legfontosabb, hogy a festészet által a mulandót egy öröknek tűnő jelmezbe rejthetjük. 

És ez miért jó? 
A munkáim általában az emlékekből épülnek. A képek segítenek valamilyen módon megőrizni ezeket az emlékeket. Vagy abban segítenek, hogy az emlékekhez kötődő érzetek – öröm, bánat – felidézhetőek, újraélhetőek, megint előhívhatóak maradjanak. Azt gondolom, érdemes ezeket lefagyasztani. A képek emlékeket őrző tárgyak. 

 

Tudott róla?

Határ Attila önálló tárlatát Miskolcon a Művészetek Házában láthatta a közönség 2023 áprilisában, Whose mir­ror is this? címmel. 
Mazsaroff-díjasként a Miskolci Galéria rendez majd a képeiből kiállítást 2025-ben, a magyar kultúra napja alkalmából. 

Névjegy

Határ Attila 
1994, Salgótarján 
Tanulmányok: 
2010–2015: Eventus Művészeti Szakközépiskola, alkalmazott grafikus 
2015–2018: Eszterházy Károly Egyetem, festő szak (Mester: F. Balogh Erzsébet) 
2018–2021: Eszterházy Károly Egyetem, osztatlan tanári, média és kommunikáció, rajz és vizuális kultúra tanár 
2022 óta az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem művésztanára 

Mazsaroff-díj

A Mazsaroff-díjat 2008-ban alapította Mazsaroff Miklós festőművész özvegye, a miskolci Pro Urbe díjas dr. Nikolaeva Marija. A díj célja, hogy anyagi és erkölcsi támogatást nyújtson olyan tehetséges, fiatal képzőművészeknek, akik alkotópályájuk elején állnak, és kötődnek elsősorban Miskolchoz, illetve a régióhoz.  
A korábbi díjazottak: Batykó Róbert (2009), Bánki Ákos (2010), Sütő Róbert (2011), Csabai Renátó (2012), Szilágyi Rudolf (2013), Szanyi Borbála (2014), Horváth Kinga (2015), Lenkey Tóth Péter (2016), Lukács Róbert (2017), Miklós Gábor (2018), Góré Szabina (2019), Dombovári Ágnes (2020), Gulyás Andrea Katalin (2021), Szeszák Ádám (2022), Orosz-Stefán Renáta (2023), Határ Attila (2024)



 

 




 

 
 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában