„Ezért minden időben meg kell dolgozni”

Júniusban nyílik meg a Miskolci Művésztelep száz évét feldolgozó újabb kiállítás a Miskolci Galériában. Az első az 1921 és 1952 közötti korszakra figyelt – a kiállítás kurátora és rendezője Pirint Andrea művészettörténész volt.

Ezúttal Madarász Györgyi a kurátor – a galéria munkatársa az 1952 és 1980 közötti művésztelepi évek történetét dolgozza fel.

Hátravan még a napjainkig tartó időszak (a szakaszolás okáról lásd Tehetséges művészek, történetük a miénk is című keretes írásunkat).

A Miskolci Galéria sorozata nem egyszerűen dokumentálja a Miskolci Művésztelep történetét, a „valóra vált álmot”, ahogyan létrejöttével Miskolc a hazai képzőművészeti élet jelentős vidéki központja lett. Értékőrzőként nemcsak máig figyelmet érdemlő szemelvényeket mutat az elmúlt idők e városhoz köthető képzőművészeti értékeiből. De megkerülhetetlenül továbbgondolásra ajánlja a kérdést: hogyan formálták az idők az egykori nagy álmot, hová és mire jutott a részben megkapott, részben önmaga által megteremtett lehetőséggel Miskolc?

Megjegyzendő, hogy a Miskolci Galéria másik nagy vállalása ugyancsak ennek a végiggondolásában segít: a magyar sokszorosított grafika száz évét tárják fel művészettörténészek, alkotók segítségével. Legutóbbi konferenciájuk a hatvanas évekről egy tanulmánykötetet és egy ősszel nyíló kiállítást alapozott meg, több olyan neves képzőművész munkásságát is elemezve, akik kötődtek a városhoz, a Miskolci Művésztelep, a Miskolci Grafikai Műhely révén. És a napokban nyílt a galéria Rákóczi-házában emlékkiállítás, megidézve Pető János alakját, akinek a munkásságában szintén fontos szerepet játszott mind Miskolc, mind az itteni művésztelep.

Madarász Györgyit kérdeztem.

Jelentett-e könnyebbséget a korábbi kiállítás szervezéséhez képest, hogy a Miskolci Művésztelep most bemutatásra váró, a jelenhez közelebbi évtizedei a kezdeteknél jobban dokumentáltak?
A kiállítás előkészítéséhez használhattam Csabai Kálmán festőművész hagyatékát. Végtelen szerencse, hogy precíz ember volt, megőrizte a Magyar Képzőművészek Szövetsége miskolci és megyei munkacsoportjának iratait. A nála fellelt dokumentumok nem csak a művésztelep életét, de az egész kort, működésmódot, ideológiát is jellemzik. A Miskolci Galéria archívuma szintén tartalmaz szövetségi iratokat. A levéltárban, az Észak-Magyarország archívumában, a megyei lap egykori fotói között is sok használható információra találtam erről az időszakról. Ezek alapozzák meg a kiállítás történeti hátterét. A képeket Pirint Andreával a Herman Ottó Múzeum és a Miskolci Galéria gazdag anyagából válogattuk. A kiállítás tere adott. Ügyeltünk rá, hogy minden érintett a lehetőségekhez képest arányos bemutatást nyerjen. Közel harminc év, 30 név, művészi eredményekkel és emberi tanulságokkal.

A művésztelep korai periódusát legerőteljesebben a festészettel jellemezte a Miskolci Galéria kiállítása. A mából visszatekintve elmondható: az ötvenes évek műfaji szempontból is emlékezetes fordulatot hoztak, megalapozva, hogy később Miskolcot a magyar sokszorosított grafika fellegváraként emlegethessék.
Ez egyértelmű: 1955-ben költözött ide Feledy Gyula, akkor kapott műtermes lakást. Köré gyűlt Csohány Kálmán, Lenkey Zoltán, Kass János, Reich Károly, itt volt a saját korán túlmutató hatású Kondor Béla is – létrejött a Miskolci Grafikai Műhely. Innen számíthatjuk a sokszorosító eljárások alkalmazásának fénykorát. Feledy Gyula volt a mágnes – a személye, a Krakkóból hozott tudása, tapasztalata adta a lendületet. A Miskolci Művésztelep volt a helyszín. Az alkotók összejártak, barátkoztak. A munkát a személyes példák is ösztönözték: „ha ő tudja ezt, megpróbálom én is”. Szinte mindenki készített rézkarcot, litográfiát. A kölcsönös hatás úgy is megmutatkozott, hogy néha más-más művész munkájában is a visszaköszönnek az azonos formák. Ez nem hiba – követték egymás példáját. Bár a sokszorosított grafikát kipróbálták, de vannak, akik inkább a festészetben teljesedtek ki. Seres János neve hallatán például inkább az olajképekre, a pasztellre asszociálok. Feledy Gyula festészeti és a grafikusi munkássága is jelentős.

A Miskolci Galéria hatvanas évekkel foglalkozó konferenciája a közelmúltban azt a hatást is vizsgálta, amelyet a Miskolci Grafikai Műhely gyakorolt a magyar művészetre, az eszközzel, a formával és a tartalommal kapcsolatos kísérletezés szabadsága révén. Lehet-e használni ezzel összefüggésben az itt született művészetre, a létrejötte körülményeire a „haladó” kifejezést?
Igen. Nem véletlenül jöhetett létre éppen itt 1961-ben a grafikai biennálé is. Súlya volt mindannak, ami Miskolcon a grafikai műhelyben és akörül történt. Rá lehetett építeni az országos merítést adó, a kultúrpolitika és a város által is támogatott, elfogadott szemlét. Ugyanakkor a szerepének és jelentőségének a megítélése koronként változhatott. A hetvenes években újságcikkekben megfogalmazódott, hogy át kellene gondolni, kell-e ez.

Ez igaz megállapítás lehetett?
A változásra vonatkozó megállapításokra adhatott alapot, hogy egy idő után elmaradtak Miskolcról az országos nagy nevek. Kondor Béla 1972-ben meghalt. Nem feltétlenül ehhez kötve, de lazultak a viszonyok. Valószínű ugyanaz játszódott le, mint bármikor máskor, amikor a nagy fellángolást lejtmenet követi, elhal, amit korábban szerettünk. Itt a fellángolás 1955-től tizenöt éven át tarthatott. A „virágkor”, „aranykor” nem volt hosszú, és nem is feltétlenül mindenkinek volt az. Interjúkból rekonstruálható például, hogy Tóth Imre kívül állt ezeken, miközben ő is belül volt a művésztelepen. Érdekes, hogy miközben ezek a művészegyéniségek olykor nehéz embereknek számítottak, egymás munkáját milyen mély tisztelettel ismerték el.

Nem véletlenül jöhetett létre éppen itt 1961-ben a grafikai biennálé is. Súlya volt mindannak, ami Miskolcon a grafikai műhelyben és akörül történt - Madarász Györgyi

Kapusi Krisztián történész mutatott rá az említett konferencián, hogy a művészet és a művészek befogadásában érdekelt volt Miskolc – jól oldotta az iparvárosi megítélést. Ez a szándék mennyire teremtett élő viszonyt a város és a képzőművészek között?
A kor sajtójából az körvonalazódik, hogy ezt a folyamatot a város pártolta. A mindenkori kiállításokon meg lehetett jelenni, elsorolva a városunk eredményeit. Az is fontossá tette, hogy az országos kulturális politika decentralizációs szándékával egybevágóan a grafikában Miskolc a fővároson kívüli jelentős központtá válhatott.

A hivatalos szándék követőkre talált a helyi közönségben is? Szerethetővé tette a képzőművészetet?
A városi közönséget érdekes módon nem nagyon dicsérte a sajtó. Rendszeresen beszámoltak az itteni művészek nagyvilágban elért eredményeiről, díjairól, de mintha ez nem is nagyon érdekelte volna az embereket. Mindig is volt rá szándék, hogy kiállításlátogatásra ösztönözzék a helyieket, de ebből nem lett gyakorlat. Talán annak is lehetett szerepe benne, hogy a gyári munkásoknak nem feltétlenül volt igényük a műszak után a képtárlátogatásra, mert a vasgyárban megvoltak az önképző körök. Ott és olyan művek készültek, ahol és ahogyan az emberek léteztek.

Nem volt köztudott, hogy eleven művészközösség lakja a várost? Hogy értékes képek születnek?
Nagyobb méretű olaj-vászon képek ritkán kerültek a lakások falára. Az aktuális jelent reprezentáló sokszorosított grafikák kicsik voltak, fekete-fehérek. Nem biztos, hogy munka után ilyesmit akart volna nézegetni otthon a szövőgyári munkásnő. Én sem feltétlenül akarnék együtt lakni olyan képpel, ami a most épülő Diósgyőri várat ábrázolja. Ami a jelenben történik, nem okvetlenül egyezik meg azzal a képi világot illető elvárással, amivel az otthonomban körül akarom venni magam.

Ha nincs eleven viszony a múltban a művészet és a közönség között, mi ad alapot a reményre, hogy a jelenben legyen?
Ezért minden időben meg kell dolgozni.

Ilyen értelmes, tiszteletet ébresztő munkának látni, ahogyan a múlt értékeit feldolgozza a Miskolci Galéria. Minek kellene történnie, hogy mindaz, amire okkal lehetne büszke a város, beépüljön a helyi köztudatba?
A művészeti hírekkel nehéz eljutni az emberekhez sajtótermékekben, közösségi médiában. De ha elkezdődik egy építkezés, azt mindenki látja. Ha olyan idilli helyzetben lennénk, ha volna pénz az alkotóház felújítására, és azt mindenki látná, hogy ott építenek megint valamit, az is beépülne a köztudatba, hogy mit. Hogy ez itt a művésztelep, ez az alkotóház. Történik valami.

Van erre terv egyébként?
Ábrándozások vannak. Nagyon ráférne az épületre. Jó: a művésztelep, az alkotóház megélt száz évet. Miközben nem lehetünk biztosak a százkettőben. De pont nem azt az időszakot éljük, amikor esélyes a felújítás. Pedig aki odajön, mindenki el van ájulva, milyen bájos hely, milyen jó az atmoszférája. Mennyire ösztönző. Szerencsére tele az alkotóház naptára. Vannak előkészítőink, szervezzük a nyári szabadiskolát, egri egyetemisták, MOME-hallgatók is bejelentkeztek. Ki akarnak szakadni valahova. Kell nekik a műhelygyakorlat. Mint a Miskolci Művésztelep kezdeti időszakában, amikor a főiskolások itt kaptak impulzusokat a pályakezdéshez. Ide nem csak grafikusok jöhetnek, hanem mindenki jöhet!