„Kedvem van festeni, ennyi az egész”

Budapesten, a K11 Művészeti és Kulturális Központban nyílt meg a napokban Seres László miskolci képzőművész kiállítása. A két teremben összesen 11 kép, de nagyobb méretűek, mint amiket korábban megszokhattak művészete ismerői. „Kedvet kaptam nagy képeket festeni, mondta lapunknak. Ha azt festek, szabadabban festek. Itt a mozdulatok a fontosak. A kisképnél hajlamos az ember arra, hogy nézegesse: még egy kicsi oda, még egy kicsi ide, a nagyképnél egyetlen cselekvés az egész.”

A kiállításra készültek ezek a képek?

Körülbelül a fele, a többi az előző, tiszaújvárosi tárlatra, már oda is nagy képeket festettem.

Miért váltott?

A tiszaújvárosi kiállítóterem nem nyerte el a tetszésem. Egy 1 méter 50 centis paraván volt körben a kiállítótérben, épp volt ott egy kiállítás, sötétszürke alapra akasztották a képeket. Megdöglött az összes. Judit (Lőrincz Judit restaurátor, Seres László párja – a szerk.) találta ki, hogy nagyobb képekkel eltakarhatnám a paravánt. Később kiderült, hogy így már működött. Felfeszítettem tehát először egy kétszer két méteres vásznat, és a kép készítésekor – restaurátorként dolgozom a mai napig – a restaulálással kapcsolatos élmények jutottak eszembe. A középkori műveknél az aranyozás úgy történt, hogy a vörös bóluszt tették fel először (festészeti alapozó anyagként használt természetes ásvány – a szerk.), arra került az aranyfüst. Az évek alatt ez lekopott, így sokszor a vörösbólusz látszik, az arany meg felette foltokban jelenik meg. Az volt az ötletem, hogy hasonló képet csinálok, de nem a középkori lekopott táblaképet akartam ábrázolni, hanem a folthatás volt a lényeg. Aztán jött Varga Éva (miskolci szobrász – a szerk.) neki és Juditnak szoktam először megmutatni a képeimet, és azt mondta, hogy milyen furcsa, mert térben van minden. És igen, a térfelület 20 százalékában látszott a vászon, direkt hagytam, hogy a vászon látszódjon. Ennél a képnél és a következő képeknél sem javítottam semmit, de nem is lehet, egyetlen ecsetvonást húzok. Nem lehet kisatírozni, kijavítani, ha javítanék rajta, akkor megdöglik minden. A nagy képeket 3 és fél óra felfesteni. Egyhuzamban.

Miért érdekli annyira ez az új stílus?

Varga Éva a következő nagy képnél is mondta, hogy ebbe bele lehet nyúlni, annyira látszik a tér benne. Előtte épp az volt jellemző rám, hogy teljesen sík képeket csinálok, abszolút nem volt tér. Valójában ez is síkban van, de a különböző színek különböző rétegben vannak, és ezeknek terük van. A mostani képeim kubista képek olyan szempontból, hogy a foltrendszer, amit felteszek, a Cezanne-féle festési metódushoz vezethetők vissza, ezen gondolkoztam. Inspirál, hogy ezen az úton menjek tovább, ameddig kedvem van. Ameddig működik a dolog.

Képek cím nélkül, ez a címe a kiállításnak. Miért nem adott nekik címet?

A mai festészetben mindenki próbál nagyon intellektuális lenni, próbál filozofikus címet adni, hogy ha meglátja valaki a képet, akkor gondolkozzon el az értelmén. Ennek az ellenhatása volt, hogy nem akartam semmiféle címet adni.

Nem kell befolyásolni a nézőt?

Nem kell. Az ember néz egy képet, és utána azt próbálja benne megtalálni, amit a címben olvasott. De én meg azt szeretném, hogy ha megáll a kép előtt, akkor ő fedezze fel, – s nem az intellektuális hatás a lényeg – hogy mit érez egyáltalán. Nem azt, hogy mit lát a képen, hanem mit érez a kép előtt, mire asszociál. Legalábbis ez az én utam. Én modern művész voltam 40 éve, a mai modern művészetnek azonban nincs köze hozzám. Voltunk az idén Miamiban, és ellátogattunk az Art Basel vásárba, ami a világ legnagyobb művészeti vására. Úgy ezer kép volt kiállítva a hatalmas termekben. Nem néztem végig, de végigmentem, és azt hiszem, hogy egyetlen kép sem tetszett. Egynél sem éreztem, hogy rokon velem. A többség hivalkodó. Mint a plakátok, amik azt üzenik, „nézd meg én mit tudok”, nekem ez teljesen visszataszító.

Rossz felé megy a művészet? Tévútnak érzi?

Nem, hiszen ennek a szellemében dolgozik mindenki a világon. Annak idején, amikor Jackson Pollockék alkottak, az még művészet volt, de az akkori modern művészetnek semmi köze a mostanihoz.

Amikor a 60-as években képzőművészeti főiskolás volt, nem voltak avantgarde művészek Budapesten, és úgy érezte, hogy a főiskola nem önnek való. Disszidált Amerikába – 1968-as hippivilágról beszélünk – ahol az akkori modern művészet fellegvárába csöppent, ami nagy hatással volt önre. Furcsa párhuzam: most az amerikai modern művészettel is elégedetlen.

Igen, de ez már nem az én dolgom. Mindenki csinálja azt, amit gondol, semmi reakcióm nincs azon kívül, hogy hogyan látom a mai modern művészetet. Totál semmi köze a művészethez. Ám a negatív véleményem nem azt fejezi ki, hogy ez zsákutca, elfogadom, hogy ez van. Ha életképes ez az út, akkor nem lehet degradálni.

Járja tovább a saját útját?

Ez nem hit kérdése, hanem ez inspirál. Ha valaki elkezd festeni, akkor kell egyfajta inspiráció, különben nem tud festeni. Ez, amit csinálok, ez inspirál, ezért tudok festeni.

Korábban Kishonthy Zsolt művészettörténész fogalmazta meg a művészete lényegét: nonegó festészet, amelyben a művész csak mint médium működik közre, hogy szubjektumán keresztül az objektív művészet megnyilvánulhasson. Hogyan működik ez, miközben alkot?

A nagyképeimnek is az a lényegük, hogy nem magyarázkodók. Az egónak, azaz az „én”-nek meg kellene magyaráznia az ő határait, korlátait. A non ego lényege, hogy nincsenek határok, nincs kerítés az ember körül.

Nem is gondolkodik, hogy mi kerül a vászonra?

Persze, hogy gondolkodom, végiggondolom, milyen színt használok, hány réteg lesz benne. De amikor elkezdem csinálni, akkor végigfestem. Nem lehet azt csinálni, hogy majd holnap befejezem. Egy huzamban kell. Kicsit a szexhez hasonlítom, azt sem lehet úgy, hogy holnap folytatom. Felvesz az ember egy szellemi utat, ami elkezdődik az első ecsetvonásnál, akkor arra koncentrál. Az első ecsetvonás rögtön adja, hogy a következő hova kerüljön.

Valamiféle meditatív állapot ez?

Inkább az inspirációval van összefüggésben. Amikor elkezdem festeni a képet, nagyon halvány elképzelésem van a színekről, ennyi. Ez annyiban meditáció, hogy amikor az egyik szín megvan, akkor hátramegyek, hogy minden rendben van-e, s akkor látom, hogy kell-e még két ecsetvonás vagy valami, de fontos, hogy meglegyen a ritmus a képen belül. Előre nem tudja az ember, hogy egy kép hogyan kell életre. Egyféle szellemi hangulat ez, de nem valami különleges dolog, hogy mondjuk meditálok előtte, hanem hogy kedvem van festeni, ennyi az egész.

Schneller János nyitotta meg a budapesti kiállítását. Ő azzal kezdte beszédét – és ez a gondolat újra és újra visszatért a szövegben – hogy a megnyitót megelőző napon a galéria takarítónője megkérdezte tőle, hogy mit ábrázolnak ezek a képek. Őt felbosszantotta ez, mert ránézésre sem ábrázolnak semmit. Szenved-e amiatt a művész, mert nagyon eltávolodott egymástól a befogadó és az alkotó?

Én egyáltalán nem szenvedek ettől. Iránról volt egy műsor két napja, amiből az derült ki, hogy mennyire érzékenyek ott az emberek a művészetekre, ugyanezt tapasztaltam Indiában, ahol hosszú ideig éltem. Európában a kultúra távolodik a művészettől. A művészet befogadásához önálló gondolatokra van szükség. Ma mindent pillanatok alatt megtalálunk az interneten, nincs min elgondolkodni.

Oktatási probléma?

Semmi köze az oktatáshoz. Azzal van összefüggésben, hogy a világ merre megy. A világ arra megy, amerre nyitva van az ajtó, de ez nem probléma.

De egy művésznek nyilván jólesik, ha értik a művét...

Engem nem zavar, ha nem, sőt, ha megfestek egy képet, elteszem. Zavarnak a régi munkáim, mert akkor olyat kellene csinálni, vagy hasonlót, s akkor az inspiráció elszáll. Fontos, hogy frissek legyenek a gondolataim. Sikerül-e a kép vagy nem, ennyi érdekel. Megintcsak a szex jutott eszembe, van az együttlét, az a fontos. A festés a fontos, tök mindegy, hogy az emberek mit mondanak. A több évtizede készült képeimnél meg sem fordult a fejemben, hogy valaha kiállításom lehet. Az apám (Seres János, maga is festőművész volt – a szerk.) is azt mondta, szerencse, hogy restaurátor lettél, mert akkor nem lesz probléma, hogy miből élj meg.

Azért sokan szeretnének megélni a művészetükből.

Ott volt Van Gogh, Cezanne, egyiknek sem volt egész életében kiállítása, még képeket sem tudtak eladni. Persze akinek ebből kellene megélnie, az szeretne kontaktust találni az emberekkel. Gyűjtőkkel, akik megveszik a képeit.

Szerintem mégiscsak oktatási probléma, hogy eltávolodott egymástól alkotó és a befogadó. Ha tanítanák az iskolában, hogy hogyan nézzük a képeket...

Megtanítható lenne?

Az szerintem is tévút, hogy például köcsögöket rajzoltatnak a gyerekekkel a rajzórákon. Művészettörténeti órákat kellene tartani, és elmagyarázni a képeket, ez közelebb vinne a művészet lényegéhez. Megtanítani a gyerekeket befogadni. Ugyanez vonatkozhatna a zenére is. Picassónak mondták, „Mester, nem értem a képeit.” Visszakérdezett, hogyan tanították számolni? „Úgy, hogy egy kettő, három, összeadás, kivonás...” „Na látja”, válaszolta a festő, s kifejtette: nem a végén kell kezdeni az integrálegyenleteknél, hanem szépen fokozatosan megtanulni, hogy mit nézzél egy képen. Igy kell a művészethez is eljutni.

Hogyan kell nézni a nonfiguratív képeket?

Az a baj, hogy sokan valamit bele akarnak látni. De nem kell mindent szavakba öntetni, a benyomás a lényeg.Szépen fokozatosan lehet tanulni. Indiában például az iskolai füzetek hátán bölcs indiai mondások vannak, ugyanígy a vonatállomások tábláin. Elolvassák, elgondolkodhatnak. A banképületekben festmények díszítik a falakat. El tudná képzelni például egy magyar bankban ugyanezt? Keleten ez valahogy jobban működik.