Borzalmas a beszámolókat olvasni a hatalmas pusztításról

Gondoljunk csak bele, hogy a vihar elvonul felettünk, megnyugszunk – és nyugodtan fordulunk a másik oldalunkra –, majd egyszer csak a semmiből tör ránk az ár. Éjfél után minden koromsötét, semmit nem látunk. Sokan csak akkor vették észre a veszélyt 1878. augusztus 31-én, amikor a víz már a házban volt. Aki nem tudott elmenekülni, vagy nem tudott felmenni masszívabb háza tetőterébe, tetejére, arra a biztos halál várt. Mégis szerencseként kell említenünk azt, hogy amilyen gyorsan emelkedett a víz, olyan gyorsan le is apadt, ezzel sok száz embert mentve meg a biztos haláltól. Az ár erejére jellemző az is, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – az összes Szinva- és Pece-hidat elsodorta.

„Tövestől kitépett óriás jegenyék, százados füzfák halmazai, elpusztitott virág- és gyümölcsös kertek romjai fölött, összedőlt házak, szétrombolt keritések közé jutunk s nem tudjuk, hol volt a ház, hol az utcza; félmeztelen, átázott didergő emberek czipelik iszapos rongyaikat száraz helyekre, összetört butorok egyes darabjait huzgálják, hany­ják ide s tova. [...]

Minden egy felismerhetetlen keverék; bársony, selyem, vagy közönséges kelme-e az, ami előkerül, föl nem ismerhető; miként a halálban egyenlővé lesz mindenki, porrá és hamuvá: a vizáradat iszappá gyúr mindent. A gazdag az iszapban keresi aranyát, ezüstjét és bársonyát; a szegény is ott keresi ócska rongyait. Rettenetes egyenlőség!”

(Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. [Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége], 10.)

Borzalmas olvasni a beszámolókat, nagyon megrázó, részletes leírások állnak a rendelkezésünkre. Ezek szerint mindenhol rombolás nyomait lehetett látni a városban, bármerre is vezetett utunk. A főutca burkolatában hatalmas lyukak tátongtak, egyes helyeken a burkolatot magas torlasszá emelte az ár. A pincék megteltek vízzel, a rengeteg áru mind megromlott. Szétszakított családok keresték egymást napokig, hátha megmenekültek a szeretteik. Az északi részen a város majorságában hordták össze az áldozatokat – ez a mai tűzoltóság környékén volt –, a Kálváriához pedig az került, aki a déli végen hunyt el. Akit sikerült azonosítani, annak a lábára kis címkét kötöttek, a nevével ellátva. Különösen megrázó a pincelakás lakóinak a története, ahol mind a 13 lakos a vízzel megtelt pincében lelte halálát.

„Az utczákon bár merre járt-kelt az ember, mindenütt hasonló jelenetekkel találkozott: itt egy-egy katonát hoznak vállaikon társaik, akik részint meglepve az ár által, menekülni már nem voltak képesek, részint embertársaik mentése közben sodortattak el; – amott egy fehér szekér, melynek hirtelenjében összeszegezett deszkaoldalai vannak, egy rakás egymásra hányt ember- s gyerekhullát viszen, legfelül egy kis gyermek látható, megmeredt kezecskéi ki vannak terjesztve.

Ilyeneket láttunk Miskolcz vészborított utczáin mindenütt 1878. aug. 31-én.”

(Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. [Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége], 11.)

Az épen maradt házakon látszottak a legmagasabb vízállás „vonalai”. Rengeteg helyen magasabb volt a víz, mint az ajtók, ablakok felső részei, illetve sok helyen az eresz tetejétől, sőt majdnem a háztetőtől is. Némely helyen pedig az 5-6 méteres magasságot is elérte a víz. 2185 család küzdött az életéért. Kevés olyan városi polgár volt, akinek a családjában nem történt tragédia.

2182 ház rongálódott meg, ebből 698 lakhatatlanná vált. Az 1878. augusztus 31-én, hajnalban érkező árvíz 277 – a környékbeli településeken történt haláleseteket is beleszámítva 400 – áldozatot követelt. Az épületekben 471 849 forint, az ingóságokban 508 341 forint, az árukban és az állatokban 759 581 forint kár esett. Ez összesen 1 739 771 forintra rúgott.

Hamarosan megérkeztek az első felajánlások az ország minden részéről: pénz, fizikai munkások, bányamunkások, katonák, rend­őrök.

Teljhatalom a vészbizottságnak

Miskolcnak szerencséje volt abban, hogy olyan kiváló polgármestere volt abban az időben, mint Soltész Nagy Kálmán. A városi képviselő-testület megválasztotta és teljhatalommal ruházta fel a vészbizottságot. A bizottság élén természetesen Soltész Nagy Kálmán állt. Bódogh Albert megyei főorvossal kezdte meg a működését az egészségügyi alosztály. Az építészeti alosztály Czakó Lajos királyi mérnökkel az élén kezdte meg a munkáját. Az élelmezési bizottságnak óriási feladat jutott. Napokon keresztül százaknak osztották a beérkezett élelmeket. A torlaszokon dolgozott mindenki: Horváth Lajos országgyűlési képviselő, Mihalovits Sándor rendőrkapitány is. Szüntelenül működtek a szivattyúk, és takarították az iszapot is, amely mindent beborított.

A Sajó partja érdekes látványt nyújtott. A kereskedők itt mosták tisztára az áruikat, ruháikat, és a szántóföldeken szárították. Ezután próbáltak túladni rajtuk az országút mentén, ahol rögtönzött vásár – vagy inkább ócskapiac – létesült.

Körülbelül 1300 család részesült segélyben valamilyen formában. Az a hír járta a városban, hogy a maximális kártérítés összege 300 forint volt – azonban ez nem igaz, ennél jóval nagyobb értékű segélyről is olvastam. Az éhezők segítségére sietett Borsod megye is. Munkásokkal és több száz, élelmiszerrel megrakott kocsival érkeztek az adományok. A városban 3 ezer katona dolgozott.

Szeptember másodikán óriási pánik lett úrrá a lakosságon, bár szerencsére, alaptalanul. A Taj (a Hámori-tó régi neve) átszakadt! – kiabálták a felvégen. Az alvégen a Sajótól rettegtek.

Szeptember 27-én viszont megismétlődött az egy hónappal korábbi eset. Újabb árvíz volt, a víz ismét betört a városba, bár jelentéktelen károkat okozott ezúttal. A katasztrófát egyrészt azért kerülte el a városunk, mert a Szinva medre tiszta volt, így a víz akadálytalanul folyt le, másrészt a Pece árhulláma előbb zajlott, mint a Szinváé. Pedig nagyobb vízállást mértek lent a vasúti állomásnál, mint augusztus 31. borzalmas éjszakáján...

Az eset után a város újjáépítése, valamint a Szinva és a Pece szabályozása lett a város irányítói számára a legfontosabb feladat. Az újjáépítés során sok adomány, felajánlás érkezett a városunk javára – de közel sem annyi, mint egy évvel később Szeged részére, amikor az alföldi várost szinte teljesen újjáépítették országos, sőt európai összefogással.

(Folytatjuk...)

Források

Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000, Stehlik Ágnes)

Bodovics Éva Judit: Árvíz a városban – árvíz a sajtóban. A miskolci (1878) és a szegedi árvíz (1879) verbális narratívái a Vasárnapi Újságban (bolcsesz.uni-miskolc.hu)

Bodovics Éva: Árvizek és árvízvédelem Miskolcon a 19. század második felében (academia.edu)

Bodovics Éva Judit: Árvízi hangok. Az 1878-as miskolci árvizet megélt személyek történetei. (academia.edu)

Dr. Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata IV. (Miskolc, 1911, Miskolc város közönsége)

Vasárnapi Ujság 1878. 38. az. – A Miskolczot elpusztitott vihador

B.-A.-Z. Megyei Levéltár IV. 1923 4. doboz

minap.hu

Wikipédia – Szinva patak szócikk

https://boon.hu/kozelet/helyi-kozelet/a-halal-es-pusztulas-angyala-megerkezett-5783543/