Kéne egy gazda a miskolci Népkertnek

Nyár. Napsütés. Hétköznap. Délelőtt. Szökőkút. Felirat: „A víz emberi fogyasztásra alkalmatlan...” Egy hajléktalan a szökőkútban éppen nagymosást végez. Nem zavartatja magát. Leöltözik, felvesz valamiféle váltóruhát. A levetett göncről a szökőkút vizében nyomkodja ki a szennyezést. A kimosott ruhadarabok a környező padokon száradnak. Viszonylag gyorsan a hét ágra sütő nap melegében. A helyszín a miskolci Népkert...

Évszázados múlt

A Népkert Miskolc belvárosának legnagyobb parkja. 56 921 négyzetméteres területével a város harmadik legnagyobb parkja a Hejőliget és a Csanyik után. Éppen ezért tartják fáival, zöldterületeivel a miskolci belváros tüdejének. Kelet–nyugati hossztengelyű téglalap alakú terület.

A tizenkilencedik század vége felé döntött Miskolc közgyűlése a Népkert létrehozásáról, amely a döntés értelmében „oly intézmény, a mely a város költségén létesítve és fenntartva a közjárónak szolgál...”. 1889-ben a parkban zenepavilont építettek (nagyjából a mai megyei könyvtár helyén állt – a szerk.). A kert végső kialakításának, kinézetének harcosa Musitzky Lucián katonatiszt volt, akit többek között ezért a város díszpolgárává választott. 1899-ben itt állítottak először Magyarországon szobrot Erzsébet királynénak: a mellszobrot Strobl Alajos készítette bronzból, helyén ma egy másolat található.

Miskolc a második világháború után gyors növekedésnek indult, innentől fogva a Népkert gyakorlatilag a belváros része lett. Az 1950-es években ez a térség lett a május elsejei felvonulások végpontja, a munkásmajálisok helyszíne.

A Népkert történetének új fejezete az 1970-es években kezdődött: elkészült a sportcsarnok, mellette a megyei könyvtár. 2005-ben az egykori szabadtéri színpad helyén, a Vigadó mellett felépült a jégcsarnok. Magát a parkot többször korszerűsítették, megújították a sétautakat és a növényzetet, a közepén szökőkutat helyeztek el, délkeleti részén játszóteret alakítottak ki. De mindez már történelem, ma már kevéssé érzékelhető a Népkerten a gondos gazda keze.

Nemzedékek találkozóhelye

– Valamikor itt laktam a Népkert szomszédságában – fogalmazott Kiss Györgyné, aki éppen fiúunokájával sétált a Népkertben, amikor beszédbe elegyedtünk vele. – A szüleim, nagyszüleim még tanúi voltak annak, amikor kialakították a parkot, és a kezdetektől fogva meghatározó szerepet töltött be életünkben. Sokat jártunk ki a fák alá nagyokat sétálni, beszélgetni és szívni a jó levegőt. Édesapámnak séta közben jött meg a mesélőkedve, és mi tátott szájjal hallgattuk a történeteit. Már régen nem lakunk errefelé, de megragadok minden alkalmat, hogy eljöjjek ide, és andalogjak a fák alatt. Ilyenkor hallom édesapám szavait, és visszacsengenek a fülemben mondatai.

Kiss Györgyné unokáját is szívesen hozza ide, hiszen épült már két játszótér is, de – mint mondja – látszik mindkettőn az elhasználtság, a karbantartás hiánya.

– Enélkül pedig nem megy – mondja. – A parknak kellene lennie egy állandó gazdájának, aki folyamatosan figyel és gondozza a környezetet, ahol csak kell. Nézzen körül, a fákon elszáradt ágak, a kivágott fák csonkjai itt rohadnak a földben. A fű hiányos, még csak véletlenül sem lehet gyepnek nevezni. Ha jön egy nagy eső, itt, az Erzsébet-szobor környékén mocsár alakul ki. Amikor fiatal voltam – emlékszem –, volt egy állandó parkőr, aki folyamatosan összegyűjtötte a szemetet, és rá is szólt a sétálókra, ha eldobtak valami nem ide illő dolgot. Most is szükség volna ilyenre, hogy megmentsük az utódainknak ezt az egyébként csodálatos helyet.

Gondoskodni kell róla

Béla, aki azért már túl van élete derekán, kora reggelente kutyáját jön el sétáltatni a Népkertbe. „Nagy testű jószág, igényli a mozgást, és jókat mászkálunk az olyankor még kihalt sétányokon. Még egy kis kocogás is belefér. A gond az, hogy – különösen hétvégente – reggelre tele van eldobott sörösdobozokkal, boros- és pálinkás­üvegekkel a padok környéke. Sok helyen óvatosan haladunk, hogy fel ne költsük az itt éjszakázó hajléktalanokat. Amikor jó az idő, szívesen töltik a népkerti padokon az éjszakát.

Napközben vagy estefelé – munkámtól függően – aztán eljövök futni is egyet-egyet a Népkertbe. A térdem már nem nagyon bírja az aszfalton futást, így az út mellett, a füvön igyekszem szedni a lábaimat. Én azt gondolom, hogy megfizethetetlen értéke a városnak ez a hatalmas zöldterület, amit jobban meg kellene becsülnie a használóknak, a terület gazdájának is. Tavasszal hosszú ideig nem volt lenyírva a fű. Na akkor nem nyújtott valami szép látványt a Népkert. Aztán mire ideértek a gépek, a nyírás után csak sárga fű maradt, a gaz elszívta előlük az amúgy sem sok nedvességet. Mostanra jött úgy-ahogy helyre a zöldterület. De nézzék meg, a nemrég ültetett csemeték sem bírták a helyzetet. Alig pár darab élte túl a krízist. Sajnálom őket nagyon...”

„Ide kellene egy külön kertész” – fogalmazta meg sommás véleményét Kis Péterné. „Ezeket a fákat, növényeket folyamatosan gondozni kell, másképp nem megy...”

(A borítóképen: A lépcsősor támfala ma már inkább romhalmazra emlékeztet)