Az utolsó átváltozás rítusa

A halottkultusz mindig is része volt az emberi kultúrának, de az ehhez kötődő szokások és rítusok átalakulóban vannak.

Népi vallásosság címmel nyílt kiállítás kedden a Herman Ottó Múzeumban: a paraszti világ temetkezési szokásait és ehhez kapcsolódó tárgyi emlékeit is bemutatja. A tárlat abban is segít, hogy a régi hagyományokat összevessük a mai gyakorlatokkal.

Támpontot adtak a szokások

„Ahogy Kunt Ernő kulturális antropológus, fotóművész a könyvében nevezi, a halál és a temetés az utolsó átváltozás rítusa” – mondta a kiállítás megnyitóján dr. Kotics József egyetemi docens, a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán belül működő Antropológiai és Filozófiai Tudományok Intézet igazgatója. „Az adott korban élő embernek többek között a temetkezési szokások adtak stabil identitást, támpontot. Ezek felekezetenként eltértek. Viszont olyan kultúra máig nem létezik, amely nem alakít ki valamilyen viszonyt a halottaival, mert anélkül nincs folytonosság a generációk között.”

A halott tisztelete

„Napjainkban már mindenütt általános, hogy a temetőben halottasház áll, de körülbelül az 1970-es évekig faluhelyen még háztól temettek. Az idős ember az élettől általában otthonában, hozzátartozói körében búcsúzott. A család a halottat az úgynevezett tisztaszobában ravatalozta fel, és díszes, hímzett temetőre fektette ünneplő ruhában.

A kezébe attól függően, hogy katolikus vagy református volt-e rózsafüzért vagy Bibliát tett. A közösség számára a harang csendítésével adták tudtul, hogy halott van a faluban. A sírt a rokonok ásták, és a temetési szertartásnál is ők segítettek. A sírhantot a reformátusok általában faragott kopjafával, a katolikusok kereszttel jelölték. A régi időkben halottak napján még előfordult, hogy a gyertyákon és koszorúkon kívül élelmet is tettek a sírra, amivel a szegényebb családokat segítették” – olvasható a kiállítás tájékoztatójában.

Emlékhelyek eltűnőben

A 21. században a korábbi halottkultusz kiüresedésével találkozunk – derül ki a témába vágó kutatásokból. Lassan elmarad a siratás, a virrasztás, a felravatalozás, sőt néha még a halotti tor is. Ez nehézzé teszi, hogy ténylegesen elbúcsúzzunk az eltávozottól. A koporsós és hamvasztásos urnás temetéseket kezdi felváltani a hamvak elszórása valahol a természetben. Ez az élő leszármazottak számára megnehezíti a későbbi emlékezést, mert nincs egy hely, ahová legalább egy évben egyszer kijárhatnának, egy sír, amit ápolhatnának. Valamivel jobb megoldás, ha az elszórt hamvak fölé legalább egy fát ültetnek.

A fekete gyászszín viselését és a gyászév megtartását ugyancsak szankcionálja a modern társadalom. Gyakran elvárás, hogy minél előbb tegye túl magát a gyászoló az őt ért tragédián, és ne mutassa ki a fájdalmát.

(A borítóképen: A népi temetkezési szokásokat is bemutatja a miskolci kiállítás)