„Szükségünk van a szakmai díjakra”

Kukorelly Endre a mai kortárs irodalom megkerülhetetlen alakja. Márciusban kapott szárnyra a hír, hogy a József Attila-díjas író, költő, újságíró, kritikus közösségi finanszírozással állítaná vissza a Baumgarten-díjat, és kezdőlökésnek rögtön fel is ajánlott egymillió forintot. Az irodalmi elismerést egyébként Baumgarten Ferenc Ferdinánd alapította, és a sorsáról olyan kurátorok döntöttek, mint például a korszak meghatározó alakja, Babits Mihály. A díjak összege eleinte három–nyolcezer pengő, 1947-től pedig nyolc–tíz­ezer forint volt. A Baumgarten Alapítvány évi 80 ezer pengőből, azaz mai áron körülbelül évi hetven–százmillió forintból működött, így a feltámasztásával Kukorelly nem kis fába vágta azt a bizonyos fejszét.

Azért kezdtem bele a gyűjtésbe, hogy legyen egy olyan díj, amit közösségi finanszírozással osztanak ki.

Arról beszélgettünk a művésszel, miért gondolta úgy, hogy életet lehel ebbe a rég elfeledett elismerésbe, és hogyan tervezi mindezt megvalósítani.

Hol tart jelenleg a gyűjtés?

A több mint kétszáz befizetőnek hála eddig nyolc és félmillió forint gyűlt össze.

Hogyan fogant meg az ötlet, hogy felélesszen egy olyan díjat, amit 1949-ben adtak át legutoljára?

Talán érdemes az egészet az elején kezdeni. Úgy vélem, nem helyes az, ha az állam adja a különböző művészeti díjakat. Ilyenkor óhatatlanul belekeverednek oda nem illő szempontok is a megítélésbe. Azzal nincs probléma, ha az állam kitüntetéseket adományoz, de a művészeti díjazások jobb, ha kristálytisztán szakmai szempontok alapján alakulnak. Azért kezdtem bele a gyűjtésbe, hogy legyen egy olyan díj, amit közösségi finanszírozással osztanak ki, és pusztán a művészeti értékek mentén döntenek a sorsáról.

Pontosan hogyan lehet támogatni a kezdeményezést? Mi a menete ennek?

Készítettem a Face­bookon egy oldalt meg egy csoportot Gyümölcsöskert–Baumgarten-díj néven. Itt közzé­tettem egy ideiglenes számlaszámot – amíg nem jön létre az alapítvány, addig a Kalligram könyvkiadó rendelkezésemre bocsátott egy alszámlát –, ide magán­emberek befizetését várom, olyanokét, akik egyetértenek velem abban, hogy égető szükség van egy művészeti díjra, amelynek megítélésénél csak a szakmai szempontokat veszik figyelembe. Bármennyi pénzt be lehet fizetni, nem muszáj vagyonokat küldeni: van, aki egymilliós befizetést tett, de többen csak egy sör árának megfelelő összeget utaltak át. Az a lényeg, hogy minél többen, akár jelképes pénzzel is beszálljanak, így maguknak érezzék az ügyet.

Jól tudom, hogy a díj alapító okiratába azok a személyek kerülnek majd bele, akik adakoztak valamilyen mértékben?

Nagyon az elején vagyunk a dolognak. Azt szeretném, ha mindenki, aki támogatott minket, alapító lenne, azzal arányos szavazati értékkel, amennyit befizetett. Ezek az alapítók dönthetnék el később, hogy ki legyen az első kurátor, aki egy, legfeljebb két évig osztja ki ezeket a díjakat, majd továbbadja a tisztséget.

Miért érezte úgy, hogy most jött el az ideje a díj feltámasztásának?

Az állami díjazás, ha közelebbről megvizsgálja az ember, mindig problematikus területnek számított. Most éreztem azt, hogy észszerű lenne életet lehelni a Baumgarten-díjba, amit 1949-ben elkommunizált a hatalom. A díj 1923-tól működött mint magánalapítvány, egészen az akkori kurátor, Schöpflin Aladár haláláig. Ezután, a gyárakkal és földekkel együtt, ezt is elvették. Furcsa módon, a rendszerváltozást követően a szakma nem követelte vissza ezt a díjat. Bár különösebben én sem foglalkoztam eddig a dologgal, azért többször felmerült bennem az ötlet, hogy kellene egy társadalmilag kiosztott művészeti elismerés. Azonban sokan megpróbáltak lebeszélni az ötletről: úgy vélték, nem fogok találni nagy befektetőket, akik megfelelő mértékben támogatnának. Ahhoz, hogy tökéletesen működjön majd a Baumgarten-díj, kellene minimum ötszázmillió, de inkább egymilliárd forint. Annak az illetékéből lehetne fenntartani a kezdeményezést. Bízom benne, hogy több olyan befektető is az ügy mellé áll majd, akik azt mondják, hogy hajlandóak beszállni nagyobb összegekkel is. Beszéltem néhány lehetséges támogatóval, de konkrét eredményt még nem sikerült elérni, így a kisebb befizetésekre támaszkodom egyelőre. Azért mondom egyes számban, mert jelen pillanatban teljesen egyedül csinálok mindent. Pedig már azt is meghirdettem, hogy örülnék a segítségnek. Szívesen venném, ha valaki még beszállna a munkába, mert kissé fárasztó egyedül intézni a dolgokat.

Hogy képzeli el a díjazás menetét?

Amikor belevágtam az egészbe, arra gondoltam, ragaszkodni kellene a régi szabályokhoz, amelyeket még Babitsék fektettek le. Annak idején minden évben január 18-án osztották ki a díjat, Baumgarten Ferenc Ferdinánd halálának az évfordulóján. Ilyenkor nyolc-tíz nagydíjat adtak át, valamint voltak különböző jutalmak is. Én úgy gondoltam, az lenne megfelelő, ha lenne öt darab ötmillió forintos nagydíj és négy jutalom, aminek a díjazása a fele lenne a nagydíjénak. Ehhez persze kellene minimum háromszázmillió forint, ami nyilván nem fog egy év alatt összejönni. Úgy tervezem, hogy annak az összegnek a felét, ami decemberig megérkezik a számlára, kiosztanánk. Tegyük fel, hogy tízmillió forintnál megáll idén a mérce. Akkor ebből ötmilliót kiosztanánk, azzal a kitétellel, ha egyszer, pár éven belül beérkezik egy nagyon nagy összeg, akkor visszamenőleg is kipótolnánk azoknak a díjazottaknak a nyereményét, akik szükségszerűen kevesebb pénzt kaptak, mint ami az eltervezett szám volt.

Ki döntene a díjak sorsáról? Tervezik egy kuratórium felállítását?

Nem. Ebben is ragaszkodnék a hagyományokhoz. Ezek szerint egy kurátor döntött. Voltak persze tanácsadói, de a végső szó az övé volt. Úgy vélem, ez a legoptimálisabb megoldás, hiszen a legjobb kuratóriumban is előfordul, hogy a tagok elkezdenek alkudozni. Gyakorlatban sokszor tapasztaltam, hogy az ilyen döntéshozó körökben, ha azt akarom, mondjuk, hogy az én jelöltem szerepeljen a díjazottak között, feltétlenül rá kell bólintanom a többi kurátor választottjaira, még ha nem is értek egyet velük. Ez pedig óhatatlanul rossz kompromisszumokhoz vezet. Ha egy ember vezet, akkor ő saját magával nem fog mutyizni, és mivel csupán egyszer, legfeljebb kétszer töltheti be ezt a tisztséget, nem fogja blamálni magát azzal, hogy inkorrekt döntést hoz, hanem leengedi a lelke mélyére ezt a dolgot, és annak megfelelően fog dönteni. Legalábbis ezt remélem. Az emberiség nagy része valamilyen szakmában benne van, és tudja, látja, hogy az adott területen milyen az erősorrend. A futballisták is tisztában vannak azzal, kik a legjobb játékosok, ahogy a reklámfilmesek, az újságírók, zongoristák és az irodalmárok is. Még akkor is, ha ezt nem feltétlenül kötik a mi orrunkra.

Milyen szakmai szempontok számítanak majd a díj odaítélésében? Figyelembe kell venni egy adott kötet sikerét? A nyomasztóan nagy életművel rendelkező irodalmárok eleve előnnyel indulnának a fiatalabb társaikkal szemben?

Általában a hasonló díjaknál mindig akad valamilyen megkötés. Ezeket legtöbbször életkorhoz, megjelent könyvhöz, esetleg pénzügyi helyzethez kötik. A Baumgarten-díjban az volt számomra a legszimpatikusabb, hogy a kurátor mindentől függetlenül döntött. Nem azt nézte, hogy valakinek van-e kiterjedt életműve vagy pályakezdő művész, megjelent-e könyve, jók az anyagi körülményei vagy sem, hanem pusztán szakmai szempontból ítélt. Zárójelben hozzátenném, hogy ez a megoldás nem tökéletes, csupán a legkevésbé rossz. Itt is felmerülhet rengeteg probléma, mégis ezt találom a legoptimálisabb útnak.

Az állami díjakat ön szerint rossz értékrendszer alapján ítélik meg?

Egyértelműen igen. De régóta ez a helyzet. A legtöbb döntés szakmailag értékelhetetlen. Sokat beszélgettem festőkkel, irodalmárokkal, zenészekkel, és arra jutottunk, hogy a József Attila-díjat, a Kossuth-díjat, a Babérkoszorú-díjat és más nagy művészeti díjakat is hibás, szakmaiatlan döntések alapján ítéltek oda. Abban bízom, hogy ez a Baumgarten-díj képes lesz felülemelkedni a mellékes aktualitásokon, az irodalmon kívüli szempontokon.

Ezek szerint vannak olyan szerzők, akik nem kapnak érdemi elismerést?

Általában minden területen megfigyelhető ugyanez. Vannak, akiket sokkal jobban elismernek egy adott szakmában, mint amennyire kellene, és ennek megfelelően akadnak, akiket pocsékul méltatnak vagy elhanyagolnak az érdemei ellenére. Sokszor a teljesítmény és a méltányolás mértéke köszönőviszonyban sincsenek egymással. Van egy metaforám, ami szerintem itt is működőképes, az úgynevezett hamburgi mérce. Állítólag a pankrátoroknál szokás, hogy minden évben egyszer kibérelnek egy arénát Hamburgban. Mivel egy látványsportról beszélünk, amiben több a balett, mint a valódi birkózás, a hivatalos meccsekből nem derül ki, melyik versenyző a sportág igazi bajnoka. Ezért ilyenkor összegyűlnek, hogy élesben lejátsszák egymás között a dolgot. Ezáltal ők tudni fogják, mi az erősorrend. Kifelé persze nem kommunikálják, hiszen az kihatással lenne a mérkőzések látogatottságára, de ők tisztában vannak a hierarchiával. Az a hipotézisem, ha lesz egy kurátora a Baumgarten-díjnak, akinek nem kell mással kompromisszumokat kötnie, akkor az irodalomban is alkalmazható lesz a hamburgi mérce.

Kiket lehetne Baumgarten-díjban részesíteni? Ebben is ragaszkodna a régebbi szabályokhoz?

Természetesen. Ez egy összirodalmi díj lenne. Ugyanúgy értékelné a lírát és a prózát, ahogy a különböző esszéket, tanulmányokat, drámát, kritikát.

Kukorelly Endre

(Budapest, 1951. április 26.)

József Attila-díjas magyar író, költő, újságíró, kritikus. Irodalmi munkássága mellett a Kalligram című folyóirat rovatvezetője és a kreatív írás tanára.