Zsikla Mónika: "Kimondtam a hívószót, onnantól ez már nem az enyém"

Fiatal, világlátott művészek. Vágyak. Közösségben alkotni. Ha van rá lehetőség. Az Észak-Magyarország interjúja: Zsikla Mónika művészettörténésszel, a XIII. Miskolci Művésztelep kurátorával.A közösségi tér volt a témája a XIII. Miskolci Művésztelepnek – kísérlet a fogalom meghatározására, a kortárs képzőművészet eszközeivel. A beszámoló kiállítás a Miskolci Galériában látható. Mire jutottak? Erről is kérdeztük Zsikla Mónika művészettörténészt, a tárlat kurátorát.

- A képzőművész Szabics Ágnes után egy művészettörténész: ön vette át a Miskolci Művésztelep kurátori feladatait. Törvényszerű, hogy ez a művésztelep létében és munkájában is változásokat hozzon?

Zsikla Mónika: Művészettörténészként máshogyan viszonyulok helyzetekhez, tendenciákhoz, attitűdökhöz, mint a művészek. Ebből az alapkiindulásból azt próbáltam az első, általam szervezett művésztelepen elérni, hogy a részt vevő alkotók, akiknek külön-külön ismerem a művészi vízióját, találkozhassanak, közösen gondolkodhassanak egy adott témáról, és akár reflektálhassanak is arra.

- A felkért képzőművészek 2014 nyarán a közösségi tér hívószavát kapták öntől. Miért találta fontosnak, hogy erről gondolkodjanak, hogy maguk számára is értelmezzék ezt a képzőművészet által is használt fogalmat?

Zsikla Mónika: A közösségi tér időről időre nagyon aktuális fogalom. A nyolcvanas-kilencvenes években szellemi műhelyek, progresszív alkotócsoportok működtek. És ma megint van erre igény. Bár Magyarországon a ’90-es évek óta nem sokat változott a művészképzés, ennek ellenére jelen van egy fiatal generáció, amelynek tagjai az egyetemről kikerülve már világot láttak, saját identitást építettek, és érzékelhető a vágy, hogy közösségben (is) alkossanak. Erre viszonylag kevés a lehetőség, de egy művésztelepi helyzet alkalmat teremthet.

- Mi táplálja a közösségi alkotás vágyát ott, ahol például már az oktatás is sokkal inkább az egyéni alkotói létre készít fel?

Zsikla Mónika: A képzőművészetben vannak szellemi közösséget teremtő iskolák. Magyarországon például az egykor Erdély Miklós körül tömörülő alkotók köre egyértelműen ilyennek tekinthető, tehát vannak hagyományok. De a jelenben hiányoznak a megfelelő helyzetek és körülmények. A közösségi létezés feltétele valamilyen időbeli folytonosság is. Egy művésztelepi helyzet két hete elegendő lehet a kezdetekre és arra, hogy a közösségi tér mibenlétéről gondolkodni kész alkotó emberek vízióját megmutathassa.

- És megmutatta?

Zsikla Mónika: Mindegyik meghívott művészről tudom, hogy foglalkozik ezzel a gondolattal, folyamatosan próbál erre építeni a saját művészi gyakorlatában. Wolf Eszter és Lepsényi Imre például összeszokott alkotópárosként kapcsolódtak be a munkába, és nem szakadtak el a saját alkotói attitűdjüktől. A telep idején készült munkájuk egy helyi problémával, a Miskolc környéki romagyilkosságokkal foglalkozik. Ha a témafelvetésük felől közelítünk, akkor az általuk létrehozott mű a közösségi tér perspektíváját egy globálisabb kontextussá tágította ki. Szinyova Gergő és Nemes Márton a festészet történetiségét a legfrissebb tendenciákkal egybegyúrva teremtette meg azt a közösségi teret, ami nem a szociális érzékenység, hanem a több ezer éves festészeti hagyomány alapkérdései felől közelít. Borsos Lőrinc zászlófestmény-sorozata szintén a társadalmi kérdésekre érzékeny aspektus felől közelít, de a 10 évvel korábbi művésztelep, Beöthy Balázs munkájához kapcsolódó gyűrűkereső projektjük egy személyes motivációt tágított ki közösségi térré. Kiss Adrian fatáblái pedig az egyik legnagyobb közösségi élményt, a divatot és annak identitásteremtő faktorát vizsgálják. Mindez jól mutatja, hogy elég színesek a hívószóra adható válaszok.

- Egyféle válaszra számított?

Zsikla Mónika: Nem. De azt hiszem, nem is az a lényeges, hogy én mire számítok. Kimondtam a hívószót, és onnantól ez már nem az enyém. Az a fontos, hogy a művészek ezen gondolkodjanak és akár együtt reflektáljanak rá. A képzőművészetben pedig sokféle lehetőség nyílik, ha egy fogalomra reflektálni akarunk. Közösségi térként tételezhetjük például az alkotás terét, de akár a kiállításban való részvétel is lehet közösségi tér, vagy ugyanígy egy alkotó pár együttgondolkodása, vagy az, ahogyan most mi itt ketten beszélgetünk. A téma elég tágas, megengedi, hogy különböző műfajban születhessenek reakciók, és azt is, hogy tágabban értelmezzük, vagy hogy valamilyen szempontból fókuszáljunk rá.

- Ez így azért elég nagy merítés.

Zsikla Mónika: Igen, elég tágas.

- Lehet, ígéretnek is nagy. Beleérthetjük magunkat is – önök belegondolták a közösségi térbe a befogadót is?

Zsikla Mónika: A közösségi térnek mindenki a részese lehet. Más minőség persze, ha egy témával a helyi hírlapban találkozunk és más az, amikor ugyanerre a művészet a kiállítóteremben kínál értelmezési opciókat számunkra. Az élmény mindig a befogadóban jön létre, bármiről szól is a kiállítás. Ilyen értelemben minden kiállítás perspektívája, alapambíciója a közösségi élmény megteremtése.

- Bujdos Attila -