Jegyzet: Miskolci túlélő

Közel negyven év elteltével a tragédia és az azt követő vizsgálat dokumentumai még mindig titkosak. Szántó István jegyzete.

Derűs az idő, a felhők felett szállunk. A repülő hátsó részében a szokásosnál erősebb a zaj. Az isztambuli repülőtéren több mint egy órát vesztegelünk, késik a felszállási engedély. Egy katonai attaséra várunk. Morgunk, nagyon mehetnékünk van. Kitört rajtunk a honvágy. Lehunyom a szemem, relaxálnék, hátha úgy gyorsabban múlik az idő.

Párom az ablaknál ül, ébresztget, alattunk Bukarest lehet. Látjuk az összedőlt házakat, a földrengés pusztítását. Csodálkozunk, mennyire alacsonyan repülünk. A menetrend szerint először itt kéne leszállnunk. Budapestig még egy óránk van, hátradőlök, szunyókálok. A stewardess nyugodtnak szánt bejelentése ébreszt. De a hangja elcsuklik, kapkodva beszél: Kérjük, hagyják abba a dohányzást, és kapcsolják be biztonsági öveiket! Nem magyarázkodik. Előreszalad. Mezítláb. Pánikra sincs időnk. Érezzük, valami nagyon nincs rendben. Őrült tempóban süllyedünk, halljuk a rémes süvítést. Hang nem jön ki a torkunkon, egymás kezét szorongatjuk. Ébren is, álomban is gyakran újra átélem ezt. Már majdnem egyenesben vagyunk, amikor a gép óriási sebességgel egy kukoricásban kezd száguldani. Érzem, ha ez nem marad abba, a gép darabjaira törik. Ekkor nekiütközünk egy betonoszlopnak. Pár másodperc süket csönd. A pilótafülke leszakad a gépről, előrebukfencezik, beleáll a földbe. Néhányan a füstölgő roncsdarabok között lógunk. A hevederek tartanak, én a semmiben lógok, de Gyurit, a páromat sehol sem látom. Kiszabadítom magam a hevederekből, egyedül bukdácsolok le. Máig sem tudom, honnan van erőm a futáshoz. A roncsok lángolnak, tudom, csak akkor menekülhetek meg, ha minél messzebbre eljutok.

Válki Tiborné, Erzsébet második születésnapja 1977. szeptember 21. Ki tudja, hányszor mondja el ezt a borzalmas történetet. S ami különös, mindig előbukkan egy újabb momentum a tragédia homályából.

Szomszédok vagyunk a miskolci Lottóházban. A hatalmas közös terasz, akár egy klub. Amíg az asszonyok teregetnek, a gyerekek futkosnak, mi beszélgetünk. Erzsébet párja, Prikop Gyuri az utazás előtti este gondterhelten nézi új Volvóját. Azt mondja, ez az első repülőútja, benne van a szokásos félsz. Bárgyún nyugtatom, ha nekem ilyen autóm volna, ezzel döngetnék le Törökországba. Másnap, korán reggel valami az ablakhoz húz. Erzsébet és Gyuri a házunk előtti standon szállnak be a taxiba. Gyuri még kipattan – maga is Volán taxis –, gépiesen csapkodja a csomagtartót, közben felnéz a házunkra. Rögzül bennem a kép. Az utolsó. Amikor hírét veszem a szerencsétlenségnek, elsőként ez jut az eszembe. Meg az, hogy a lányaink majdnem egy napon születtek. Válkiné Erzsébet igazi túlélő. Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy lezuhant repülőről menekültek meg. A Malév 203-as járata ötvenhárom utassal a fedélzetén Bukarest közelében letarolt egy erdőt és egy mezőre zuhant. A roncsok között huszonkilencen, köztük a repülőgép teljes személyzete életét veszti. Az egyik stewardessnek ez lett volna, és ez is lett az utolsó szolgálata: gyereket várt. Huszonnégyen túlélik a katasztrófát.

Közel negyven év elteltével a tragédia és az azt követő vizsgálat dokumentumai még mindig titkosak. Persze azóta bizonyos dolgok kiderülnek: például Bakcsi Miklós, a gép első pilótája nem maléves volt, hanem a kormányőrség repülési szervezetének a főpilótája, csak ő vezethette Kádár János gépét Moszkvába. A személyzet többsége is a belügy állományába tartozott. Valamennyiüket posztumusz előléptették. A vizsgálat szerint a pilóta hibája miatt zuhantak le. Bakcsi állítólag már a bukaresti katonai repülőtér előtt engedélyt kért kényszerleszállásra. A románok nem járultak hozzá, emiatt kellett a földeken landolni.

Erzsébet emlékeiben elevenen él, hogy a közeli repülőtérről katonák jöttek a lángoló gépet oltani. Kérdezgették a túlélőktől, hogy franciák-e. Magyarok vagyunk, válaszolják, mire a körbeállók olyat mondanak, amit jobb, ha nem idézek. A mentők és a segítség késve és vontatottan érkezik. A megmaradtak sokáig gubbasztanak a parázsló roncsok mellett. Nyöszörgő, sebesült, síró emberek, a háttérben a gép füstölgő farokrésze. Hosszú időbe telik, amíg gondoskodnak az elszállításukról. Busszal jönnek haza, Erzsébet a hosszú utat nyugtatókkal vészeli át. Sokat gondol arra, hogy azt a kedves idős házaspárt, akikkel Isztambulban összebarátkoztak, a felszálláskor maguk mellé invitálták volna. De ők nem akartak máshova ülni a gépen. Ott maradtak, ahol az a törésvonal volt, amely az életet a haláltól választotta el az utastérben.

Erzsébet most csaknem hetvenesztendős. Máig sem tudja, tudhatja a tragédia igazi okát. Sok a találgatás, sok a rejtély. Az sem világos, hogy a Malév miért nem fizetett sem kártérítést az áldozatok hozzátartozóinak, sem jóvátételt a sérülteknek. Válkiné bátor ember, azóta is többször utazik repülővel. Hisz abban, hogy ilyen szerencsétlenség bárkivel csak egyetlenegyszer eshet meg…

- Szántó István -