A francia kultúra Don Quijote-ja

Miskolc - Napközben terjeszti a francia kultúrát, szabadidejében pedig irány a perecesi kiskert.Raymond Lardellier neve fogalom. Persze csak azok számára, akik az átlagosnál jobban érdeklődnek a francia dolgok iránt. Ő a miskolci Alliance Francaise igazgatója már egy jó évtizede, francia kulturális missziója azonban már negyedszázada indult el vidékünkön. Kettőnk ismeretsége a riportalany-riporter szinten alakult ki, mert a francia kultúra iránti igényem nem emelkedett az átlag felé. A francia filmek például kifejezetten kedvenceim eredeti hanggal, persze csak abban az esetben, ha mankónak ott van a magyar felirat.

Lányom azonban úgy döntött, a francai nyelv rejtelmeiben mélyül el magasabb szinten és ő lett a kapocs Raymond és köztem. Aztán kiderült, Raymond fiatal korában „kényszerből” kiskertészkedett, mára azonban ez vált egyik szenvedélyévé. Már érzem, nekem is ez az út adatott...

Nem volt könnyű megtalálni és időpontot egyeztetni egy beszélgetésre, mert olyan, mintha állandóan tele lenne a képzeletbeli előjegyzési naptára. Olyan mintha klónjai lennének és egy időben akár három helyen is képes megjelenni. Tényleg ilyen munkát kíván az Alliance Francaise?

Raymond Lardellier: Ez olyan, mint egy manufaktúra, és nem is ténykedünk sokan benne, így mindenkinek, mindent tudnia kell csinálni benne. Ráadásul ez itt tényleg egyfajta misszionárius tevékenység, amelyben nincs munkaidő, azaz éjjel és nappal is rendelkezésre kell állnunk. Ha egy francia állampolgár valahová el akar látogatni a világban, akkor először arról tájékozódik, hogy van-e azon a helyen Alliance Francaise intézet, mert oda bármikor nyugodt lélekkel bemehet és azonnal tájékoztatást, segítséget kap. De bejelentés nélkül is bejönnek ide érdeklődők. Rendkívül érdekes ez a munka, rendkívüli emberekkel ismerkedhetek meg. Minap például egy kanadai házaspár jött be az intézetbe. A férfi eredendően a romániai kazah kisebbséghez tartozik, a zavaros időkben Kanadába emigrált, ott kezdett új életet. Feleségével, aki francia, Angliában ismerkedtek meg. Most a világot járják és így vetődtek Magyarországra, Miskolcra. Tapolcán béreltek lakhelyet és imádják Miskolcot.

Ön – az eddig itt leélt évtizedek alapján – hogy áll ezzel? Imádja Miskolcot?

Raymond Lardellier: Akkor nem lennék itt. Bárhol lehetnék a világban. Végülis a véletlen vetett ide és én itt ragadtam. Soha nem érdekelt a nagy fizetés, az életszínvonal. Úgy is mondhatnám, nem vagyok nagy fogyasztó. Az emberi kapcsolatokat sokkal többre tartom az anyagi javaknál. Örömmel dolgozom az Alliance Française-ben, mert aki a francia nyelvet választja, az önként teszi és szívesen tanulja. Kell ennél több magyarázat?

Az a véletlen, amit ide vetette regényes, már-már anekdota. Hogy emlékszik most erre?

Raymond Lardellier: Regényes, anekdota szerű, de attól még igaz. Franciaországban, egy Lyon melletti kis faluban születtem, de iskoláimat már a nagyvárosban végeztem. Olyan jobb tanulóféle voltam, a nyelvérzékem sem volt rossz. Amikor már az egyetemre jártam, majdnem angolt kezdtem el tanulni, de jött helyette az orosz. A mai napig nem tudok angolul csak amennyi rám ragadt például a Beatles és a Rolling Stones iránti rajongás révén. Szó volt a német tanulásáról is, de az orosz irodalom óra ütközött a némettel, így a német helyett más tárgyat kellett választanom. Az egyetem folyosóján összefutottam az egyik évfolyamtársammal, aki a magyart ajánlotta. Akkor még nem igazán az vezérelt, hogy hű milyen izgalmas nyelv, hanem hogy a nyelvet tanító professzor nem volt túl szigorú a tanítványokhoz. Ekkor fordultam a magyar nyelv felé, két év elteltével pedig elnyertem egy debreceni ösztöndíjat. A végzet aztán itt ért el. Megismerkedtem egy kedves családdal, akikhez az ösztöndíj lejárta után is visszajártam látogatóba. Egyszer hagytam magam rábeszélni egy Ilona napi köszöntésre. Később aztán ennek az Ilonának – aki miskolci volt – a lánya lett a feleségem. És ez az állapot már így van évtizedek óta. Így kerültem Miskolcra, és lettem az Alliance Française munkatársa. És eltelt itt ez a majd negyedszázad...

És ez a negyedszázad egy igencsak felgyorsult, állandóan változó világot eredményezett. Változtak a kultúraközvetítés, a francia nyelv tanításának módszerei is?

Raymond Lardellier: A nyelvtanulás módszerei is változtak, hiszen belépett az internet és minden gyorsabb, és – kénytelen vagyok ezt mondani – kapkodóbb lett. Egy példa. Egy fiúcska elektronikus levélben küldte be a házi feladatát, egy francia fogalmazványt és az tele volt hibával. Olyan figyelmetlenségből eredő hibával. Mondtam is neki, hogy ha kézzel kellett volna megírnia, akkor jobban odafigyelt volna és nem lett volna benne annyi balgaság. Az ilyesmivel nem nagyon tudok megbékélni. Tudomásul kell venni, hogy az sms-ezés chat-elés változtat a nyelvhasználaton. Régen azt írtuk egy levél végére, hogy „Viszontlátásra” – franciául persze –, most meg annyit, hogy – fonetikusan – „áplüsz”, persze ez leírva mindössze két gombnyomás, mindössze töredék másodperc.

Egyetértünk ebben a szemléletben, de nem szokták ráragasztani önre, hogy korszerűtlenül él, hogy nem halad a korral?

Raymond Lardellier: Ó dehogynem... Amikor e-mailt írok, törekszem arra, hogy helyes franciasággal, jól tagolt, teljes mondatokkal fejezzem ki magam. Helyén legyen minden szó és írásjel. Miért kellene rohannunk? Aki ír egy e-mailt, az lehet, hiogy számára olyan tevékenység, mintha telefonálna, de aki megkapja, annak ez mégis egy írott produktum. Egyszer egy okos asszony azt mondta nekem: „Raymond, az így nem jó.” „Miért„ – kérdeztem vissza. Ő ezt mondta erre: „Ez egy rossz pont. aki olvasa a leveleidet, azt gondolja, hogy neked rengeteg időd van, hogy ilyen hosszan, szépen tudsz írni. Ha röviden, kicsit összevissza írsz, akkor azt gondolja, hogy szegény Raymond anyit dolgozik, hogy már nincs is ideje rendesen írni.” Mondtam, hogy köszönöm, tudomásul veszem, de nem hallgattam rá. Ennek ellenére kétségtelenül van igazságtartalma annak, amit mondott. Viszont azt is tudomásul kell venni, hogy egy nyelvvizsga alkalmával a levélírás is része a feladatnak és azt azért nem lehet úgy megírni, mint egy sms-t.

Ha a statisztikát megnézzük, a francia nyelv nem tartozik a legeslegnépszerűbb nyelvek közé. Mivel lehet rávenni arra a fiatalokat, hogy ezt a nyelvet tanulják?

Raymond Lardellier: Azt gondolom, hogy a múltja, a kulturális közeg inspiráló lehet, És – pont azért, mert nem tanulják annyian, mint az angolt és a németet – értékesebb a francai nyelven tudó munkaerő. Szerintem lehet ma érvényesülni a francia nyelvtudással. Nem könnyű elsajátítani a franciát – csakúgy, mint a magyart – és éppen ezért igazi érték. Ráadásul, aki eljön komolyan nyelvet tanulni, az nem szórakozásból, hanem megalapozott elhatározásból teszi. Ez pedig nagyon nagy szó. Ettől érzem, hogy annak, amit itt, az intézetben csinálok, érelme van...

És ezt a munkát magasabb szinten is értékelik. Korábban Miskolc Nívódíjasa lett. Tegnapelőtt pedig átvehette – épp a XXII. Francia Filmhetek miskolci megnyitója előtt – Ordre des Palmes Académiques (Akadémiai Pálmák Tiszti Fokozata) díjat...

Raymond Lardellier: Megható pillanat volt. Rendkívül jó érzés, hogy ilyen nagyra értékelik az ember munkáját. Én ezt az egész miskolci intézet elismerésének tartom.

A francia kultúra közvetítésén, az Alliance Francaise-n túl vagy egy másik – ahogy nevezni szokta – „végzete” is.

Raymond Lardellier: Az a „nagy baj” történt, hogy az én kedves anyósom 1986-ban vásárolt egy ki telket Perecesen. Én ugyan Lionban tanultam, nőttem fel, de igazából vidéki fiú vagyok. Ötéve koromig egy kis tanyán állatok és növények között nevelkedtem. Akkor még nem voltam a kertészet szerelemese, hiszen miért is szeretné egy kisfiú a játék helyett a földet túrni. Mikor anyósom megvette a telket, a lánya és a fia is hümmögött, de én mondtam, hogy tessék csak megnyugodni, majd én művelem. Ez így is történt és azóta is így van. Ha véget ér a nyüzsgő nap, akkor irány a perecesi kis telek. Kimondhatatlanul jó érzés a kertemmel, a kutyáimmal foglalkozni. Merthogy kutyusokat fogadtam magunkhoz, kics korcsok, de egy vagyonért nem adnám őket. Nyaranta, amikor csak lehet meghívom a telkemre a barátaimat, hogy egy vidám hétvégét töltsünk együtt. Az életem így teljes, én ezt így együtt gondolom a hosszú élet titkának...

Szaniszló Bálint