Ami mindennél többet ér...

Borsod-Abaúj-Zemplén - A kiégés elleni tréningek során kiderült: nem elsősorban a pénz, hanem a megbecsülés hiányzik.Három éve dolgozta ki a pszichológus munkacsoport a B.-A.-Z Megyei Kórházban annak a kiégési tréningnek az anyagát, amelyet azóta a kórház valamennyi telephelyén alkalmaztak.

– Az igényt az egészségügyi dolgozók már-már emberi mértéken fölüli túlfeszítettsége szülte - mondta a projekt vezetője, Miklós Dienes Lídia. – Naponta kell szembesülni azzal - szakterülete válogatja -, hogy a betegnek tudomásul kell vennie a visszafordíthatatlan folyamatot, vagy azzal, hogy a gyermeke egy életen keresztül problémás lesz, netán azzal, hogy elveszítette őt. Avagy éppen az egyik percben életet fogad, a másik percben „temet”.

Ugyanakkor mindemellett a legtöbben máról holnapra kénytelen élni, s főképp a nők közül sokan egyedül nevelik egy vagy több gyermeküket. A projektet az ápolók számára hirdették meg, ők azok aki a leginkább céltáblái az orvosok, a betegek és a hozzátartozók feszültségének is. Nem csoda, ha előbb-utóbb bekövetkezik a kiégés.

S hogy ezt ki miről ismerheti fel magán?

– Eltűnik a lelkesedés, s eluralkodik a gondolat: minél többet dolgozom, annál több teher jut rám, a feladathalmaz átrághatatlan kásahegyként tornyosul előttem, torok- vagy éppen gyomorszorító a munkahelyre való érkezés, állandósul a fásultság, a befelé fordulás - sorolja a pszichológus.

– Több éves tapasztalat, hogy nem az anyagi elismerést hiányolják leginkább, hanem a pozitív visszacsatolást. Szép lassan elfelejtettük megdicsérni egymást, az orvosok is ritkán mondják: „Kösz, lányok, ez szép munka volt!” Egy szakápoló arról számolt be, hogy egyszer átmenetileg helyettesített egy másik osztályon. Ott jött rá, mennyire hiányzik számára a szó: „köszönöm”. Ahol évek óta dolgozott, megszokta, hogy csukott szemű emberek kerülnek be, akiket vagy (végleg) csukott szemmel visznek el, vagy kinyílik a szemük, ám akkor már viszik is őket tovább. Az új helyen egy beteg felnyitotta a szemét, rámosolygott, megsimította a kezét, s azt mondta: „köszönöm”. Ő pedig akkor jött rá, hogy ez számára mindennél többet ér - említi Lídia a példát. Bevallja, ezen ő maga is elsírta magát, annyira meghatotta.

Ebből aztán az is kiderül, ezeken a tréningeken sírni is szabad, hiszen az is a felszabadulás egy formája. De a tréning sok-sok játékra épül, így előfordult, hogy akik kívülről hallották az önfeledt, felszabadult kacagást, azt hitték, szórakoznak odabenn.

A tréningek 4 munkanapon át zajlottak, heti 1 alkalommal, hogy maradjon idő a feldolgozásra. Mint a pszichológus mondja, ennek a többszörösére volna szükség az igazi hatékonysághoz, de ennyit is nehéz volt kivitelezni. Alap volt az önkéntesség, s hogy munkaidőben történjen, de közben ne kelljen dolgozni. Jellemző a mai állapotokra, hogy ez nem mindenütt, s nem mindenki esetében volt kivitelezhető...

Igény továbbra is lenne a tréningekre, de ehhez ismét akkreditáltatni kell a programot (minthogy egyben a továbbképzésben pontszerző tevékenységnek is számít a részvétel). Ez folyamatban van.

Szalóczi Katalin