Most van az a nap: az emlékezésé

Borsod-Abaúj-Zemplén megye - Egy nap, amikor az élők azokra emlékeznek, akik már elmentek. Azonos napon, sokféleképp. Mostanában Pál, már maga is nagyapa, ha a halottakról van szó, a nagymamájára emlékezik. Pedig az első nagy veszteséget nem ő, hanem a tizenévesen elhunyt barátja jelentette az életében. Igaz, a nagypapa halála is hagyott benne emléknyomokat, pedig akkor ő még csak háromesztendős volt. Korán elment a nagypapa, s öt gyermekkel hagyta magára a nagymamát.

– Valahogy számomra már az volt természetes, hogy a nagymama mindig is egyedül, pár nélkül élt - meséli. – Tudtam, hogy a kedvence az a Dankó Pista-nóta, hogy „Most van a nap lemenőbe’”. Gyakran énekelgette. „Most van a Nap lemenőbe’, kimegyek a temetőbe,/ A holdvilágtól kérdezem, nem láttad-e a kedvesem?!/Azt mondta, hogy látta, látta, egy mély sír magába zárta.../ El van zárva a világtól, mint rab madár a párjától!...” Csak felnőtt fejjel döbbentem rá, micsoda fájdalmat hordott, zárt magába egy életen át. Ha rá gondolok, hallom, amint énekli az ő nótáját. Azon a hangon, ahogy csakis ezt a nótát énekelte. A nagymamámnak azon a hangján hallom: „Most van a nap lemenőbe’...”

Együttérzés

Ágnessel sokáig nemigen lehetett beszélni az édesapja haláláról. Ereje teljében érte a halál. Három gyermek maradt utána, a két kisebb még fiatalkorú. Munkahelyi baleset volt, idegeneket is megrázó tragédia.

– Az volt a legszörnyűbb, hogy el sem tudtunk tőle búcsúzni. Úgy ment el dolgozni, mint máskor, de haza már csak a halálhíre érkezett. Előre figyelmeztettek bennünket, hogy inkább ne nézzük meg, mert teljesen szétroncsolódott. Mikor láttam, hogy a temetésen sokan alig várják, hogy odamehessenek a koporsóhoz, mert hajtotta őket a kíváncsiság, nekik tudtam volna rontani - mondja, s évekkel utána is könnyek gyűlnek a szemébe.

Ágnesből most is csak úgy buggyan ki a fájdalom, hogy beszélgetőtársa elmeséli, miként élték meg együtt a párjával, hogy a társának a súlyos betegség napról napra sorvasztja el az erejét. Miként döbbentek rá, hogy nincs értelme küzdeni tovább. – A legszörnyűbb volt, hogy a tudata is fokozatosan leépült, s a férjem, az elismert matematikatanár már csak ötig bírt elszámolni. Aztán már addig sem, csupán addig jutott: „Egy, kettő, megérett a meggy...” S mikor ezt kimondta, annak is örültem, hogy még egy leheletnyi mosolyféle megjelent az arcán. Talán még felfogta, hogy vicceset talált mondani.

Mikor a beszélgetőtárs idáig jut, Ágnes már sír. Együttérzőn. Majd elcsukló hangon megjegyzi: – Nem is tudom, mi a roszszabb, hirtelen elveszíteni, vagy hosszan végignézni a szenvedését annak, akit szeretünk.

Árva kérdés

A kis Ildi édesapja nagyon fiatalon hunyt el. Ildi még csak óvodás volt, anyja nem is igen tudta, miként értethetné meg vele: apját soha többé nem látják, s hogy az, akit a koporsóba zárva eltemettek, már csak a teste volt.

– Tudod, abból már eltávozott a lélek – próbálkozott, de Ildi nem értette, mi az, hogy eltávozott.

– Elment – egyszerűsítette le az anyja. Nem tudta, ezzel Ildi beérte-e. Mindenesetre látszólag belenyugodott, mert napokig nem is hozta szóba az apját. Aztán egyszer csak, játék közben, teljesen váratlanul dundi kis öklével az asztalra csapott : „Az a rohadt lelk, miért kellett annak elmenni?!”

ÉM