2011.08.24. 11:21
Nézőpont: Csárdafilozófia
<em>Még főiskolás koromban, egy nyáron át egy Tisza-parti halászcsárdában dolgoztam. A szükséges egyéb alapanyagok megvásárlása mellett nekem kellett pótolnom azt a halmennyiséget is, amit a vendégek nap-nap után elpusztítottak</em>. <strong>Szendrei Péter jegyzete.</strong>
Még főiskolás koromban, egy nyáron át egy Tisza-parti halászcsárdában dolgoztam. A szükséges egyéb alapanyagok megvásárlása mellett nekem kellett pótolnom azt a halmennyiséget is, amit a vendégek nap-nap után elpusztítottak. Szendrei Péter jegyzete. Cigándtól Tiszalökig ismertem az összes olyan halászt, akitől jó áron lehetett megvenni az aznapi fogást, néha azonban semmi se került a hálójukba. Ilyenkor, jobb híján – hiszen a halra mégiscsak szükség van egy halászcsárdában – kénytelen voltam egy halszaküzletből pótolni a hiányzó mennyiséget.
Csakúgy, mint eredeti tiszai sorstársaik, az itt vásárolt halak is halászlében vagy forró olajban végezték, és a vendégek éppolyan jóízűen fogyasztották el őket. Az asztaluk mellett hömpölygő Tiszával valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy olyan halat kaptak, ami legfeljebb halála előtt pillantotta meg a a szőke folyót, de úsznia soha nem sikerült benne. A csárda filozófiája pofonegyszerű volt: a vendégnek hal kellett, halat kapott – és a hamisítatlan tiszai halászlé ígéretére rendre vissza is tért.
Vajon a Miskolc idegenforgalmával foglalkozók tudják-e, hogy az ide érkező vendégek mire vágynak, és megpróbálják-e megadni nekik – legalább annak az illúzióját?
