Megelevenedett Márquez regény Gagybátorban

Hosszú évek óta ismerem Nórit. Tűzrőlpattant, cserfes, derűs, szinte megállás nélkül ömlik belőle a tettvágy, a vidámság, és a jóság. Szociális munkás, pedagógus, zeneterapeuta, egy ideje pedig anyuka. Egy véletlen – vagy annak hitt – találkozás nyomán létrehozta néhány budapesti értelmiségivel a Hiányzó Láncszem Alapítványt.

Gagybátorban nincs se bolt, se óvoda, se iskola, de még kocsma sem – pedig azt mondják, templom és kocsma minden faluban van. Templom tényleg van, meg egy mozgó bolt, ahol egy kiló kenyér 450 forint, és ezzel nagyjából ki is fújt a látványosságok sora. A falu nagyon zárt közösséget alkot, így ennek minden nyomát magán viseli az itteni élet. „Egy barátom itt járt, és azt mondta, ez egy Márquez regény, komolyan. Mindenkit ugyanúgy hívnak, mert kőbe vésett családi hagyományok és szabályok vannak, hogy az első szülött fiú mindig az apa nevét kapja, az első szülött lány mindig a nagymama nevét kapja. Tehát itt csak Józsik, Kálmánok, Zsófik, Annák és Marik vannak, körülbelül mindenkinek ugyanaz a neve faluban.” – mesélte. Nórinak már van helye a kis közösségben, nem egy kívülálló, aki „leereszkedik” a városból, hanem része az ottani, éppen kialakuló rendszernek.

– Kezdjük az elején, hogyan indult ez a gagybátori történet, hogyan segítesz az ott élőknek?

– Nos, ez nem úgy történt, hogy egy meglévő alapítvánnyal odamentünk, hogy mi milyen okosak vagyunk és most megmentjük az életeteket, no meg felzárkóztatunk titeket. Magánemberként, teljesen más titulusban és célból jártunk ott. Akkor kaptuk a felkérést, hogy segítsünk, így céltudatosan, megoldáscentrikusan az itteni helyzetre reagálva hoztuk létre az alapítványt, ami bő másfél éve működik. Szeptembertől rendszeresen eljárok a gagyvendégi óvodába, általában szerdánként. Ott egyetlen óvónő van a 26 gyerekre, oda jár át Gagybátorból minden reggel 21 gyerek busszal. Nyilván nem csak az óvónő leterhelt, nagyon komplex problémával küzdő családok élnek itt. Ezen gondolkodtam, hogyan tudnék segíteni nekik. Ez is egy hosszabb folyamat volt, amíg kialakult, hogyan tudok jól segíteni.

– Mit csinálsz az óvodában és utána Gagybátorban?

– Először ilyen fegyelmezős nőként mentem az óvodába, aztán átkattant az agyam. Most már kijöttem ebből a szerepből és próbálok nagy szeretettel, a tudásomat adva, mondjuk kettesben játszani egy kicsit a legrosszabb gyerekkel, aki éppen tombol. Ezek apróságok, de szerintem az óvónéni mindennapjaiban ez a pár óra biztosan sokat számít.

Kicsit énekelek, mondókázom, játszom a kicsikkel. Ezután kimegyek Gagybátorba, tartok egy baba-mama klubot a három év alatti gyerekeknek és szüleiknek, ahol szintén szemléletformálásra törekszem. Például, hogy nyugodtan tegye le a gyerekét a földre, mert a nagy mozgásai így tudnak majd elkezdeni fejlődni és később más fontos agyi összekötését is meghatározza. Otthon a döngölt vagy a csupasz beton padlóra nem teszi le a nyolc hónapos gyereket, de a klubban biztonságos körülményeket tudok teremteni. Beszélgetek is egy picit az anyukákkal, ha van adomány, akkor kiosztom. Ha valamire szükségük van, akkor szólnak és megpróbálom beszerezni. Délután egy órától van egy zeneterápiás foglalkozásom az egyik kisfiúval, aki négy éves és beszél ugyan, de nem úgy, ahogy ebben a korban kellene. Szerencsére az anyuka ezt felismerte és fontosnak is tartja, hogy elhozza hozzám. Azon a terápiás foglalkozáson igazi kis csodák születnek a kisfiúval. Miután ők elmennek, jön az iskolabusz a húsz iskolással és egészen késő délutánig kézműveskedünk, társasjátékozunk, kicsit tanulunk, közösségi játékot játszunk. Egy pici normarendszert alakítunk ki magunknak, hogy keretek között legyenek, mégis szabadon. Sajnos elég sok a halmozottan problémás gyerek, így nem egyszerű. De mindig van arra egy kis idő, hogy segítsek a szülőknek is, akár magántanulói státuszt intézni, ha szükséges és tényleg indokolt, vagy valamilyen támogatás igénybevételéről információt nyújtani. Ott vagyok, mint egy szociális információs vonal. Kapcsolatban vagyok az óvónővel, az iskolával, a családgondozókkal, a polgármesterrel, az önkormányzattal is, így próbáljuk közösen segíteni egymás munkáját. Mostanra azt hiszem, sikerült a szociális diagnózisra megtalálnom a válaszokat. Aztán majd kiderül, hogy ezek jó válaszok-e vagy sem. Köztudatban vagyunk, én vagyok az alapítvány arca, aki kijár a faluba, számítanak rám. Például, ha a baba-mamára nem tud jönni az anyuka, akkor ír egy üzenetet, hogy bocsánat, de beteg a gyerek vagy most éppen ő megy a fogorvoshoz. Maguktól jut ez eszükbe. Nekem ez már egy jó visszajelzés.

– Ezt is haladásnak éled meg?

– Igen, számomra már az is pozitív visszacsatolás, hogy ezek a zárt közösségben élő anyukák megbíznak bennem annyira, hogy elengedik hozzám a gyerekeiket. Azt azért látni kell, hogy itt semmi nem történt éveken keresztül. Tényleg semmi. A legnagyobb program az volt, hogy a falu közepén, a fa alatt rugdosták a gyerekek a labdát, mert még egy focipályányi területük sincs. Nincs vezetékes internet, a digitális oktatás gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Ha egy családban van nyolc-tíz gyerek, de legyen csak négy, ezt még akkor is nehéz megoldani, ha viszonylag normális körülmények között él az ember. Nem úgy, hogy nincs interneted, van egy „félokos” telefonod és azzal oldd meg. Sajnos nagyon sok esetben a szülőknek is maximum nyolc osztálya van, egyetlen egy érettségizett roma nő van a faluban. Él itt egy volt tanárnő és egy tiszteletesnő is, de a hátrányos helyzetűek között egyetlen érettségizett nő van.

– Milyen érdekes, hogy mondtad: tiszteletesnő, tanárnő, az alapítvány tagjai is javarészt nők. Úgy látszik, ez a falu vonzza a női érzékenységet.

– Ezt egyébként szoktam az anyukáktól is kérdezni, hogy hol vannak a férfiak? Hol vannak az apukák? De tényleg. Ott vannak valahol, de én egyszerűen sosem látom őket. Látszik, hogy ez inkább egy materiális társadalmi rendszerre berendezkedett, hagyományos közösség. A jövőbeli terveim közt szerepel, hogy valami olyan elfoglaltságot találjunk a férfiaknak, amivel egy kicsit be tudom őket is vonni. Mivel a faluban nincs munkalehetőség sem, így mindenki közmunkás. Nem azért, mert nem akarnak dolgozni, hanem mert nincs rá lehetőségük. Bejárhatnának Miskolcra valamelyik gyárba, csakhogy nem megy be a faluba a műszakos busz. Rettenetesen rossz állapotban van a Gagybátorba vezető út. Megnéztem a távolsági buszjáratokat, és tényleg nem lehet megoldani, hogy bejárjanak innen dolgozni valamelyik városba. Tehát ha nincsen autód, akkor nincs esélyed. De az autót is fenn kell tartani, akinek van is kocsija, nincs pénze benzinre, a kör bezárult. Egyébként gyönyörű természeti adottságokkal rendelkezik a csereháti vidék, fantasztikus ott lenni, csak egyszerűen annyira le van maradva minden tekintetben, hogy nem tudom, mikor fogja tudni utolérni magát.

– Mik a visszajelzések egyébként a foglalkozásaidról? Kaptál már valami konkrét visszajelzést?

– Mint említettem, elsősorban a bizalom, az, hogy elengedik a gyerekeiket. Illetve, hogy megkeresnek és elmondják, mire lenne szükségük. Számomra nagyon fontos, hogy nem csak azt mondják, hogy adjál valamit, hanem azt mondják, hogy légy szíves adjál nekem ágynemű huzatot, mert nem tudok tisztát húzni, erre van szükségem. Én ebben a célzott adományozásban hiszek, nem abban, hogy odaviszek 40 kiló ruhát, meg olyan dolgokat, amikről azt hiszem, hogy nekik majd jó lesz. Hanem aki már veszi a fáradságot és ír nekem egy üzenetet, hogy „Nórika, nagyon szégyellem magam, de nincs tiszta ágyneműnk, légy szíves hozzál nekem”, akkor én nagyon szívesen viszek, mert egy konkrét dolgot kért tőlem, egy konkrét problémára. Úgyhogy én ezeket nagy előrelépésnek érzem. Azt, hogy beengednek a házaikba, amikor összeírom, hogy mire van szükségük vagy éppen karácsonyi ajándékot viszek a gyerekeknek. De nem lógok senkinek a nyakán, én sem örülnék, ha bárki idejönne okoskodni, hogy én hogyan éljem az életemet. Ebbe nagyon sok szociális szakember nem gondol bele szerintem, hogy milyen jogon mondom én meg egy felnőtt embernek, még ha nem is úgy viselkedik, mint egy felnőtt ember, hogy hogyan éljen, viselkedjen. Ahhoz kell egyfajta bizalom, hogy merjen tanácsot vagy segítséget kérni tőlem, de ne én akarjam megmondani a tutit. Érzik, hogy tiszteletben tartom az ő felnőtt kompetenciájukat, az ő felnőtt létüket, és szerintem ez is az alapja egy bizalmi kapcsolatnak. Kölcsönösen tiszteljük egymást.

– Ezek szerint inkább partnerként kezeled őket, a valós igényekre figyelsz?

– Igen, a valós igények nagyon fontosak, illetve az, hogy ők akarják igénybe venni. A zeneterápiás foglalkozásomat sem én ajánlottam fel, hanem az anyuka tudja, hogy én ezzel foglalkozok, és kérte, hogy segítsek a kisfiának. Mert nem csak az a segítség, hogy viszek nekik adományt, hanem az talán még fontosabb, hogy elérhetővé teszek számukra egy olyan szolgáltatást, amihez egyébként soha nem jutnának hozzá. Például egy baba-mama klubhoz, egy tanoda jellegű, közösségi házas foglalkozáshoz, egy zeneterápiás foglalkozáshoz. Ezt igyekszem tudatosítani is az anyukákban, hogy azért az egy óráért, amit eltöltök az ő nem beszélő gyerekével, egyébként magánpraxisban több ezer forintot elkérnek Miskolcon. Hogy tudja, hogy ennek a piaci ára hol van és tudja, hogy itt nem csak arról van szó, hogy kap egy kiló lisztet meg egy kiló tésztát, hanem hasznos segítséget kap.

– Mi a legjobb része, mit szeretsz a legjobban benne?

– Imádom a piciket is, és imádtam, amikor első alkalommal bejöttek ezek a nők a baba-mamára és először letették a gyereket a földre. Az anya riadtan szorította magához a babáját, mondván, hogy úgyis sírni fog, végül vonakodva letette a földre. Odaültem a 8 hónapos gyerek mellé énekelni, csörgőzni és lám, nem sírt. Az a pillanat, amikor láttam az anyukákon a döbbenetet, hogy ilyen létezik, az maradandó élmény. Illetve az alapítvány részéről azt a szakmaiságomba vetett bizalmat, háttérmunkát és támogatást, ami engem repít előre.

– És ha vége lesz a GYES-nek, akkor mi lesz?

– Mindenképpen megpróbálom majd megoldani a főállásom mellett, hiszen az alapítvány tagja vagyok és nem akarom elengedni Gagybátort. Nem is attól félek, hogy mi lesz, ha vége a GYES-nek, mert én biztos, hogy meg fogom oldani valahogy, hanem inkább attól, hogy mi van, ha elfogy az alapítvány pénze. Ez sokkal jobban megrémít. Szerintem nem várható el, hogy egy ilyen problémákkal terhelt, nagyon nehéz terepre rendszeresen ingyen járjon ki valaki. Az rendben is van, ha egyszer-egyszer önkéntesként bekapcsolódik az ember egy ilyen munkába, hiszen hatalmas értéke van az önkéntes munkának is, de ilyen szinten ezt már nem lehet önkéntesként csinálni.

Összeteszem a kezem, mert eddig mindig megoldódott, pályázati forrásokból, vagy adományokból. Meglepően sokan utalnak az alapítványi számlára, nem is gondoltam volna, hogy ennyien. Vannak, akik rendszeresen utalnak kisebb-nagyobb összeget, vannak, akik alkalomszerűen. De van egy külföldön élő, végtelenül aranyos magyar kislány, aki minden hónapban árverezésre bocsájtja egy rajzát, amit megvesz a család vagy a barátok, ő pedig elküldi nekünk azt az összeget. Nagyon szeretném folytatni az elkezdett munkát, szívemhez nőtt Gagybátor és bízom benne, hogy végül nem fognak ennek véget vetni az anyagi gondok.

Nóri jelenleg az iskola és az óvoda bezárása miatt kiscsoportos bontásban (természetesen a járványügyi szabályokat betartva) egész nap tanul a gyerekekkel szerdánként.

Ha ön is szeretné segíteni a gagybátori felzárkóztatást és igazi szívügyet, a Hiányzó Láncszem Alapítványon keresztül megteheti.

(A borítóképen: A gagybátori gyerekek)