„Most feladtam, ha akarsz, kapj el...”

Két éve már, hogy nem iszik Nagy Tibor, a Mohikán együttes frontembere. Ma már a „másik oldal” felé tart: addiktológiai konzultánsnak tanul a Debreceni Egyetemen. Hosszú út vezetett idáig.

Hogyan kezdődött?

Klasszikusan, ahogy más tinédzsereknél kezdődni szokott, jöttek a haverok, a kimaradások, mi is iszogattunk. Városban, koncerteken. 18 évesen nem ittam többet, mint bármelyikük, de aztán 2005-ben Budapestre költöztem, és kinyílt a világ. Bekerültem a művészemberek közé, zenészkörökbe, és adta magát, hogy rendszeresen igyunk. Szerettem inni. Más azzal magyarázza például, hogy szorongását oldja az itallal, én egyszerűen csak jól éreztem magam ilyenkor. Egy darabig. Aztán egyszer csak bekúszik a mindennapjaidba, észreveszed, hogy ha nincs jobb dolgod, akkor iszol. Eleinte még jött az érzés, hogy ez nem jó út, picit vissza kellene venni. Még voltak sikeresnek mondható leállási kísérletek, de végül teljesen elveszítettem a kontrollt.

Mennyit ivott?

Nehéz mennyiséget mondani, az utolsó időkben reggel 2-3 deci vodka kellett ahhoz, hogy el tudjak indulni, és ez csak a kezdő lépés volt. 2014-ben – 36 évesen – már arcomba mondta az orvos, ez májzsugor, nem fogok sokáig élni. Ettől kezdve ha épp nem ittam, az elvonási tünetek miatt az életemért küzdöttem, ha ittam, depresszív voltam, majd a végén már agresszív. Sehogy sem volt jó. Rengeteg olyan negatív tünet jött elő, ami úgymond a beetetés időszakában nem jelentkezett. Az alkohol nagyon csalafinta szer, mert először jó hangulattal kecsegtet, önbizalmat ad, aztán mindent elvesz kamatostul.

2014-ben tehát májzsugorral diagnosztizálták. Mégis folytatta az ivást?

Amikor megtudtam, három hónapra leálltam. Nehéz kimondani, de nem ijesztett meg a halál tudata sem. Eljutottam egy olyan szintre, hogy már nem érdekelt. Néha próbálkoztam a leszokással, de újra és újra visszaestem.

Hogyan próbálkozott?

A legfontosabb egy függő beteg számára, hogy ráébredjen: az út, amin jár, nem jó irányba viszi, a másik, hogy elismerje, egyedül nem tud változtatni. 2017-ben esett le a tantusz, hogy muszáj valamit tennem, akkor kértem segítséget. Budapesten szerettem volna befeküdni a kórházba, ott azt mondták, ha egy hétig nem iszom, akkor tudnak fogadni, de éreztem, hogy ez kivitelezhetetlen. Így kerültem Miskolcra, ám egy év alatt négyszer estem vissza. Néha voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, sikerül, de mindig újrakezdődött. 2018. október 24-én volt egy borzalmas este. Nagyon sokat ittam, és úgy éreztem, nincs megoldás, csak az, ha kilépek a hetedik emeletről. Szerencsére megakadályozták. Másnap zárt osztályra kerültem, ez volt a mélypont. Akkor elengedtem ezt az egészet, feladtam. Nem akartam harcolni.

Mi adta a lökést, hogy mégis sikerült?

Korábban mindig jöttek a gondolatok, képes vagyok, erős vagyok, az egóm mondogatta. Rájöttem, ez vitt zsákutcába. Az Anonim Alkoholisták önsegítő csoport ülésein hangzik el sokszor a szó: „felsőbb erő”. Azaz ne önmagában higgyen a beteg, hanem valami külső, fix erőben. Ez lehet az Isten, valami filozófiai irányzat vagy akár a csoport megtartóereje. Nekem Isten volt ez a felső erő. Ott a zárt osztályon fogalmazódott meg a gondolat: én most feladtam, hátradőlök, és ha akarsz, kapj el! Nem tudom megmagyarázni racionálisan, de a problémám azóta megszűnt. Másnap kijöttem a kórházból. Abban a pillanatban, ahogy elengedtem az egómat, a betegség békén hagyott.

Két éve tiszta. Hogyan tudja elérni?

Ha valaki megkérdezi tőlem, akkor azt mondom, alkoholista vagyok, de nem iszom. Az AA kiadványát korábban ismertem, de nem hittem benne. Mindig hívő ember voltam, de amikor azt olvastam, forduljunk Istenhez, félretoltam a könyvet, rá kellett jönnöm, mégsem hiszek igazából. Úgy éreztem, a problémámat rajtam kívül senki más nem tudja megoldani. Aztán szembesültem azzal, hogy én magam vagyok a probléma. Így szoktam magyarázni: ha állok egy száguldó vonaton, az fékezni kezd, és magamba kapaszkodom meg, akkor hatalmasat esek. El is estem mindig. Az AA 12 lépése tehát fontos. Számomra különösen két lépés az. Az egyik, hogy készítsünk mélyreható erkölcsi leltárt. Ez fontos, mert az ember rájön arra, hogy maga a józanság nem csak annyit jelent, hogy nem iszom alkoholt. Ez sokkal mélyebb dolog, előkerülnek a jellemhibák, ami nagyon tanulságos kis utazást jelent saját magunkban. Rádöbbenünk, hogy az alkohol miatt miket tettünk magunkkal, másokkal. Ehhez kapcsolódik egy másik lépés: jóvátételt nyújtani. Én bocsánatot kértem, akitől csak tudtam, és próbáltam valamiféle magyarázatot adni a történtekről, hogy mennyire nem én irányítottam az életemet, hanem a szer, hogy nem az igazi énemet adtam, hanem annak eltorzult vetületét. Nagyon fontos megcsinálni ezt a belső leltárt. Az alkoholista nagy ellensége a bosszúság, a harag, ezt luxus és veszélyes a vállunkon cipelni.

Mára odáig jutott, hogy szeretne segíteni is másokon. Hogyan?

Jelentkeztem a Debreceni Egyetem addiktológiai konzultáns szakára, elsőéves vagyok. Szlivka Anna doktornő nagyon sokat segített az úton. Ő is helyeselte a döntésemet. Úgy gondolom, hogy aki megtapasztalta azt, amit én, az hitelesebben tud segítséget nyújtani, mint aki szakkönyvekből tanulja meg. Erősebben működik az empátia. Nemcsak a függőnek, hanem a családtagoknak is segíteni kell, mert a család, a barátok, az ismerősök, a környezet is ugyanúgy szenved. Sokszor falaznak a betegnek, játszmáznak egymással, ez gyakran érinteni tudja a függőségből való szabadulást vagy visszaesést. Fontos, hogy az addiktológiával foglalkozó szakember a hozzátartozókat is bevonja a gyógyulás folyamatába, mivel olyan egymásra hatások vannak, amelyek nagymértékben befolyásolják a józanodás folyamatát.

Önnek mennyit tudott segíteni a család?

Szerencsés helyzetben vagyok, mert a családom soha nem hátrált ki mellőlem, a szülők, a most már feleségem, az ő gyermeke és a barátok is mindvégig mellettem voltak, és próbáltak támogatni. Ma már közös gyermekünk is van, nemrég született meg a kislányom. Magát a megoldást azonban nekem kellett megtalálni, és a döntő – én így hívom – kegyelmi pillanatot a felfogásom szerint a Jóistennek köszönhetem. A család figyelt rám, ott volt mellettem, de nem tudott rávenni semmilyen észérvvel, semmiféle érzelmi ráhatással, hogy ne igyak. De jött az a pillanat, és a mai napig megdöbbent, hogy az, ami korábban az egész életemet letiporta, személyiségemet eltorzította, egyik napról a másikra hátat fordított nekem. De soha nem lehet hátradőlni. Figyelnem kell a reakcióimat, az intő jeleket, mert a függőség felé rengeteg út vezet. Például meg kell tanulnom kezelni az indulataimat, hogy ne vetítsem ki nyersen a környezetemre. Viszont nem szabad elfojtani sem, mert az a legveszélyesebb. Ezek megoldásában sokat segítenek bizonyos tevékenységek, például a sport vagy a zene.

A zene. A Mohikán együttes frontembere, azaz újra ott van abban a közegben, ahonnan elindult, a bulik, a fesztiválok, a haverok világában. Ott szinte „munkahelyi ártalom”, ha valaki iszik. Hogyan éli ezt meg?

A közeg valóban nem változott, de bennem olyan mélyen gyökerező változás történt, hogy ez semmiféle problémát nem okoz. Azt hittem, nem fogok tudni nemet mondani egy-egy meghívásra, de nem így történt. És ami érdekes, hogy akit visszautasítok, az is pozitívan áll hozzá. A közösségi oldalamon is felvállaltam az alkoholfüggőségemet. Felkészültem akkor a negatív kommentekre, de épp ellenkezőleg, sokan gratulálnak, biztatnak. A szakdolgozatomban az alkoholizmus társadalmi megítélését szeretném megvizsgálni, mert nincs a helyén kezelve. Ha valaki meghallja a szót, alkoholista, egy ápolatlan, idősödő, dülöngélő emberre asszociál, pedig nagyon nem így van. Sok közöttük a magasan kvalifikált, jó körülmények között élő ember. Az alkoholizmus és az egyéb függőségek sajnos népbetegséggé váltak, és a legfőbb halálokok egyike. Sokszor áll az agyvérzés, az infarktus, az embólia, az öngyilkosság mögött, de még a közlekedési balesetek hátterében is, és sokszor nem csak az hal bele, aki szerhasználó.

(A borítóképen: Nagy Tibor: az alkoholizmus és az egyéb függőségek sajnos népbetegséggé váltak)