Időskorra is az aktív életet ajánlják, több pihenéssel

Szanyi Mária testnevelő tanár volt, majd pszichológusként vált ismertté.

Több mint 20 éve nyugdíjas, ma is dolgozik, mindkét szakmája szerelem is kicsit. Szinte hihetetlen, hogy elmúlt 80 éves.

Ahogy ajtót nyit, mosolyog, betessékel a lakásába, ahol az egyik nagy szobát tornateremmé alakították.

– Itt szoktunk tornázni – mutatja. – Bár a vírushelyzet miatt most kevesen járnak.

A kora ellenére sem fél a vírustól, mondja, betartja a szabályokat, és ha jön hozzá valaki, őt is erre kéri. A maszkot rendeltetésszerűen használja és használtatja, sok vitamint eszik, gyakran mos kezet.

– Talán elkerül ez a csúnya vírus – teszi hozzá nevetve.

Arról beszélgetünk, miért fontos az idős ember számára, hogy legyen minden napra feladata.

Kevesebb kötöttséggel

Mária állítja, többek között a mozgás tartja őt ilyen jó erőben. Idősebb emberek járnak hozzá tornázni. Megállapítja, hogy kinek milyen tornára van szüksége, mit bír el a szervezete.

– Ezek a feladatok erőt adnak, és kihívást jelentenek. Mert mit csinálhat 80 év felett az ember? – teszi fel a költői kérdést.

Szanyi Mária pszichológusként azt vallja, hogy bár a nyugdíjba vonulással véget ér ugyan valami, az évtizedeken át tartott megszokottság, a napi rutin, de kezdődik is egy másik, egy új élet. Szabadabban, kevesebb kötöttséggel, több pihenéssel, de mégis aktívan kellene élnie minden idős embernek. Ha családja van, ha unokákkal áldotta meg a sors, akkor meg kell tanulni felhőtlenül örülni nekik, ez is az időskor egyik kiváltsága, boldogsága.

Boldogan mondott igent

A munka, a feladat nagyon fontos. Két példa erre.

Gyula jogászként, ügyvédként ma is dolgozik, pedig a kora megengedné, hogy már éve óta pihenéssel múlassa az időt. Azt mondja, így boldog, van értelme a mindennapoknak, mint fogalmaz: „karbantartja az agyát”. Folyamatosan tanul, hiszen a jogi pályán figyelemmel kell kísérni az állandó jogszabályváltozásokat. Fiatal kollégájának meghagyta: ha lennének jelei annak, hogy öregszik, ha többet hibázna, akkor szóljon. De eddig még nem szólt – mondja huncut mosollyal. Klára óvónőként dolgozott 40 évet. Azt mondja, alig várta a nyugdíjba vonulást. Pár hónapig élvezte, ahogyan kötelezettség nélkül múltak a napok. Ám egyszer csak hiányozni kezdett a megszokott ritmus. Gyermekei távol élnek, havonta találkozhatnak csak, és a hétköznapjai bizony nagyon magányosak voltak. Hiányozni kezdtek a gyerekek, pedig a nyugdíjba vonulás előtt úgy érezte, már nem akarja mindennap elénekelni a „süss fel napot”. Amikor csörgött a telefonja, és az óvodája vezetője hívta: nem helyettesítené-e a beteg kollégát, boldogan mondott igent. Azóta állandó beugrós, és nagyon boldog. Azt mondja, már nem akar nyugdíjas lenni.