A beteg, az ember tisztelete a legfontosabb

Az idei Miskolc Város Napja ünnepeltjei között dr. Károlyi Zsuzsanna a Miskolc díszpolgára kitüntető címet kapta. Szakmai életútja Miskolchoz kötődik, negyven éven át dolgozott bőrgyógyászként a Semmelweis Kórház bőrgyógyászati osztályán, amely első és egyetlen munkahelye volt. Egy orvosdinasztia tagja, hiszen a Károli Gáspár leszármazottjának számító ősi, református családban és a közeli rokonságában összesen tizenhárom orvos számolható össze.

Honnan erednek a miskolci gyökerek?

Az egyetem elvégzése után, 1975-ben kerültem Miskolcra. Édesapám Miskolcon született, fiatalkorát azonban Nyíregyházán töltötte, majd frissen végzett orvosként 1945-ben szovjet hadifogságba esett, egy jaltai munkatáborban dolgozott, ahonnan egészségileg megviselten 1949-ben tért haza. Édesanyám tanítónő volt, kicsit művészlélek, aki a festés mellett 90 évesen még verseskötetet adott ki. Zoltán öcsém szintén orvos, a megyei kórházban ortopéd sebész főorvos.

Hogyan töltötte a gyermek­korát, és hol végezte az iskoláit?

Budapesten születtem, gyermekkorom első éveit a fővárosban töltöttem, 1956-ban került a család Kazincbarcikára, ahol apám a sebészet osztályvezető főorvosa lett. A borsodi iparvárosban a Ságvári Gimnáziumban végeztem középiskolai tanulmányaimat, ahol jó tanulóként elsősorban a nyelvek érdekeltek. Középiskolás koromban „cseregyerekként” minden nyáron egy hónapot az NDK-ban töltöttem, eredendően nyelvtanárnak készülve, végül családi indíttatásra negyedikes koromban döntöttem úgy, hogy orvos leszek. Nagyon jó eredménnyel felvételiztem, így a cívisváros diákja lettem, amelyet igazából nem kedveltem meg soha, szinte minden hétvégémet otthon töltöttem. Az egyetemen „problémamentesen” tanultam, tanáraim közül máig tisztelettel gondolok vissza Krompecher anatómus- és Endes Pongrác kórbonctanprofesszorokra. Utóbbit az irodalmi elemekkel átszőtt, élményszerű előadásaiért kedveltem.

Milyen hatásra választott szakirányt?

A szigorló évet Miskolcon töltöttem, ekkor nagyon érdekelt a pszichiátria és az ideggyógyászat. Ebben nagy szerepet játszott az a tény is, hogy német barátnőm édesapja híres pszichiáter volt. Végül az akkoriban még „mostohagyerekként” kezelt bőrgyógyászat mellett döntöttem, mert úgy gondoltam, hogy ez a nőies szakma jobban összeegyeztethető lesz számomra a családdal. Megszerettem a bőrgyógyászatot, annak sokszínűségét, 40 évet ugyanazon a helyen, az első és egyetlen munkahelyemen, a Semmelweis Kórház bőrgyógyászati osztályán dolgoztam. Segédorvosként nehéz és mostoha körülmények között kezdtem orvosi munkámat. 1979-ben tettem le a szakvizsgát, a bőrgyógyászat–kozmetológia–venerológia szakorvosa lettem.

Hamarosan komoly változások történtek életében…

A ’80-as évek végén a Budapestről érkezett új osztályvezető főorvos, dr. Molnár László jóvoltából fellendült az osztály gyógyító tevékenysége, szakmailag sokat fejlődött, nőtt az osztály presztízse. Ebben az időben kezdtem foglalkozni allergológiával és fototerápiával. 1996-ban pályáztam meg az osztályvezető főorvosi posztot, gyakorlatilag én voltam az első főorvos, akit már az akkori új igazgató, dr. Koleszár Lajos nevezett ki. Jól felszerelt osztályt és egy aktív orvoscsapatot örököltem, kiváló partnerekre leltem fiatal kollégáimban. Intenzív tudományos tevékenységbe kezdtünk, hamarosan országos elismertséget vívtunk ki több területen is, elsősorban klasszikus dermatológiával, a belszervi betegségekhez kapcsolódó bőrtünetekkel foglalkoztunk, emellett több új terápiás eljárást honosítottunk meg az országban elsőként.

Önmaga is sokat tett szakmai elismeréséért, publikált, előadott. Melyek voltak a legfontosabbak az ön számára?

Markusovszky-díjat nyertem az Orvosi Hetilapban megjelent cikkemmel, mely a belsőszervi daganatokhoz társuló bőrtünetekkel, úgynevezett paraneoplasiákkal foglalkozott. A Medicina Könyvkiadó gondozásában megjelent „Emésztőszervi betegségek bőrtünetei“ című könyvem gazdag képanyaga segíti a bőrgyógyászok, gasztroenterológusok és családorvosok diagnosztikus tevékenységét. Több alkalommal nyertem el a Bőrgyógyászati és Venerológiai Szemle nívódíját, egy alkalommal az amszterdami Európa-kongresszus poszterdíját, emellett szakmai előadások sorát tartottam a világ különböző pontjain. Országos és nemzetközi tudományos konferenciákon több mint 250 előadást tartottam, 98 közleményem mellett egy könyv, négy könyvfejezet szerzője vagyok. Szakmai munkám elismeréseként a bőrgyógyász szakma Kaposi Mór emlékéremmel tüntetett ki. Több cikluson át tagja voltam a Magyar Dermatológiai Társulat vezetőségének és a Bőrgyógyász Szakmai Kollégiumnak, négy évig a Borsod megyei orvosi kamara szakmai bizottságának elnöke, valamint az északkelet-magyarországi régió regionális bőrgyógyász-szakfőorvosa voltam. Büszke vagyok arra, hogy a vezetésem alatt álló osztályon 16 orvos szerezte meg bőrgyógyászati szakképesítését.

Mivel jellemezné hivatását, milyen tulajdonságok szükségesek az eredményességhez?

Nagyon sok áldozatot és lemondást követelő hivatás a miénk. Itt állandó megújulásra és folyamatos önképzésre van szükség, különben az ember menthetetlenül lemarad a szakmában. A szakmai érdeklődés fenntartása, a betegek tisztelete és szeretete a leglényegesebb. Máig érdekel a betegeim sorsa, érdekes, hogy az arcokra nem mindig emlékszem, de ha meglátom a beteg bőrtünetét, rögtön emlékszem a betegségével kapcsolatos legapróbb részletre is. Én a pályám során legtöbbet a betegeimtől tanultam! A szakmai munka mellett nagyon fontos a tudományos tevékenység is, de meg kell találni az egyensúlyt a szakma és a család között. Én legnagyobb sikeremnek azt tartom, hogy sikerült ezt az egyensúlyt megtalálnom, kiegyensúlyozott családi hátterem van: két sikeres gyermekkel és egy mindenben, így a szakmában is támogató, segítő férjjel.

Férje is szakmabeli, és a családban is szinte mindenki ezen a pályán mozog…

Férjemmel, dr. Nagy ­Györggyel, aki a megyei kórház belgyógyász–gasztroenterológus főorvosa, 1975-ben kötöttünk házasságot. Gyermekeink közül György Gergely 1976-ban született. Ő is orvos, három éven keresztül a Glasgow-i Egyetemen folytatott idegrendszeri kutatásokat, ahol PhD minősítést szerzett, majd a klinikumban, a Debreceni Egyetem I. számú belgyógyászati klinikáján helyezkedett el. 5 éve belgyógyász, aneszteziológus, kardiológusként a megyei kórházban dolgozik a kardiológiai centrum osztályvezető főorvosa. Zoltán Bence 1983-ban látta meg a napvilágot, és egy kicsit „kilóg a sorból”, hiszen a Corvinus Egyetem közgazdászhallgatójaként végzett. De közeledett a szakmához, mert Budapesten egy multinacionális gyógyszercégnél helyezkedett el.

Ma már nem a kórházban dolgozik, magánrendelésen gyógyítja a pácienseket. Tart a kapcsolat az egykori munkahellyel?

A közvetlen munkakapcsolat hivatalosan megszűnt, de a szakmai, emberi kapcsolatok napi szinten élőek. Többször megkeresnek szakmai kérdésekben, és én is a betegeim közül azokat, akik kórházi vagy műtéti beavatkozásra szorulnak, a volt munkahelyemre irányítom.

A munka mellett mi a hobbija, mivel tölti szabadidejét?

Nagyon szeretek utazni, szakmai kongresszusok révén a világ számtalan pontján megfordultam már Ausztráliától az Egyesült Államokig. Gyakran töltöm a szabadságom Ausztriában, de nagyon kedvelem Görögországot és Horvátországot is. Hobbim a gasztronómia, emellett szenvedélyes újság­olvasó vagyok, élénken érdeklődöm a közélet iránt. Ma már nyugdíjas patriótaként örömmel szemlélem Miskolc folyamatos fejlődését.