A nagy visszatérő

Napok óta már mást sem hallok a

kereskedelmi csatorna ajánló

ismétléseiben: Vágó

István visszatér a

képernyőre, új műsorával

fogja elkápráztatni rajongóit.

Miként sejteni engedik, ezúttal is

„kvíz-játékkal” lep

meg bennünket, s megelőlegezvén a

sikert egy percig sem rejtik véka alá

ámulatuk hódoló

hebegését. „Mester” –

terítik elé a neki gyártott

jelző vörös szőnyegét, s

hogy a metafora életre keljen, testi

valójában is rendelkezésére

áll a reggeli műsorvezetőknek. Igen,

erősíti meg a hírt,

visszatérek. Már készül is a

program, s nemsokára élőben is

láthatjuk a felvételek napi

adagjait.

Alig várom – mondom magamban, s

ezúttal minden irónia nélkül.

Valóban kedvelem a régi

tévészemélyiséget. Egyike

azoknak, aki olyan természetes a

nyilvánosság előtt, mintha kettesben

humorizálna veled, velem, velünk.

Legendás emlékek is visszaidézik

egy-egy gesztusát,

rögtönzését, őszinte

kifakadását. Hogy csak a „Legyen

Ön is milliomos!” egyik fordulatát

idézzem: azt például senki nem

felejti el, amikor a csökönyös és

a gondolkodásba merevült

játékos konoksága miatt

ekként fakadt ki: bizonyisten, tökön

szúrom magam!

De hát ez csak poén. Voltak, és az

új szereplésben is minden bizonnyal

lesznek egészen artisztikus és szellemes

teljesítményei, merthogy ehhez minden

adottsága megvan. Fölkészült,

művelt, intelligens, s ami talán a

legfontosabb, humora is van. És ez a fűszer

az ő műfajának elengedhetetlen

kelléke. Viszont a ráaggatott jelzők

nem biztos, hogy javát szolgálják.

Persze egészen lenyűgözően

hangzik, hogy „a mester”, s pláne

az, hogy „visszatér”, ám ezek

a díszítő kellékek

könnyen „A helység

kalapácsa” dudváivá

válhatnak. Mert, ami az eposzban

„epitheton ornans”, az a

paródiában épp az

ellenkezője. Így: „szemérmetes

Erzsók”, „lágy

szívű kántor”,

„széles tenyerű Fejenagy” avagy

„a tiszteletes két pej csikajának

jókedvű abrakolója”.

Tehát csak csínján ezekkel a nagy

zengésű tiszteletkörökkel. Nem

hiszem, hogy Vágó annyira igényt

tartana a „mester”

megszólításra. Bár a honi

médiában Havas is „tanár

úr”. S ő már úgy

megszokta a titulust, mint kutya a vakarást. S

ez nem semmi, mert még Kosztolányi is

csak odáig jutott el, hogy „tanár

az én apám…” Vagyis semmi

úr, semmi cifra.

Szóval, amint ígérik, jön,

visszatér a Mester. Várjuk, s ha

megjöttén örömünk

határtalan lesz, tudom, hogy bennem

újból és újból ott

kérdez a hiány: jó, jó, itt

a Mester, de hol van Margarita?
– Boda István –