A göncruszkai Mór kapuja

"Háromszor kerülik meg a törött ablakos kis házat. Kihallatszik az ismerős üllő csengőbongása." Szántó István jegyzete.

Öcsinek se nagyanyja, se nagyapja. Nem úgy, mint a göncruszkai iskolatársainak. Alig hétévesen szembesül a valósággal. Nem keresi a gyökereit, mégis megleli. Gyerekként fájón érzi, hogy torzó a család. Hiányzanak az öregek.

Sok a megválaszolatlan miért, a zavaros hallgatás. Majd lassan csak eljön az a pillanat, amikor Miklóskát anyukája kézen fogva kíséri el a lakásuktól alig ötven méterre lévő roskadozó házhoz. Weisz Mór, a soha nem látott nagyapa kovácsműhelyéhez.

Háromszor kerülik meg a törött ablakos kis házat. Kihallatszik az ismerős üllő csengőbongása. Még a parazsat élesztő fújtató dübörgése is. A porta végében kipányvázott, idegesen prüszkölő lovak várnak a sorukra. Édesanyja erősen nyomja le a kilincset, tudja a járást. A vasalt deszkaajtó elsőre nem enged. Sokáig félve állnak a rozsdálló, vasszagú, csupa korom ház ajtajában. Nézik, csodálják a szálló-pattogó szikrákat. Megvárják az utánuk szaladó Jutkát, öcsi nővérét. Majd mamájuk, Irénke, párás szemekkel meséli, ez a műhely az édesapjáé volt. Volt. Azé a mesteré, aki a szombatok kivételével egész életét itt éli le. Bőrsurcban, vasak, patkók, nagykalapácsok és karos fogók világában.

Weisz Mór izraelita kovácsmester 1911-ben, még a nagy világégés előtt itt készíti a református parókia máig is délcegen álló vaskapuját. A nagytiszteletű pappal közösen tervezik. Majd Fazola Henrik terveivel ötvözik. Két patkolás közben szabja, fűrészeli – a flexet még nem ismerhetik – a vaskos elemeket. Tűzben hajlítja, formázza a rózsás mintákat, mígnem a helyére kerül a remekmű. A kovácsoltvas kilinccsel és a hozzáreszelt három nagy kulccsal.

Egyetlen kép sem marad az öregről. Emlékét csak a család őrzi. A Weiszek, a Grószok, a Grosszmanok, a Waldmannék, a Deutschék, a Sonnenscheinek, a Friedek, a Kleinek, az Altmanok, a Nikelsburgok és a Neulanderek nyomtalanul vesznek el a második világégésben. Göncruszkán nincsenek többé zsidók. A gondozott temetőn kívül a roskatag kovácsműhely az egyetlen emlék utánuk. Most az is veszélybe került. Ez a már bedeszkázott ablakú, összevissza dúcolt kis ház a kevés megmaradt ipari örökségünk egyike.

Búzás Miklós, okleveles építészmérnök, a Szabadtéri Néprajzi Múzeum főépítésze, egyetemi oktató csaknem egy évtizede küzd a két helyiségből álló műhely megmentéséért. Mindenképpen javasolja az eredeti állapotában való helyreállítását. Részletes szakvéleményt készített, megtervezte a felújítását. Sőt még a majdani bemutatóterem kialakításához is segítséget nyújtana. Véleménye szerint valamikor ez a ház zsúptetős lehetett. Később kaphatott bádogos tetőzetet a folyamatos tűzveszély miatt.

Ez a hornyozott kapcsolású borítás is tanúsíthatja a korabeli mesterek kézügyességét, leleményességét. Késik a mentőakció. A műhely egyhamar összeomlik, ezzel Mór, a kovácsmester emléke örökre eltűnhet.

Deutsch Miklós immár több mint fél évszázada miskolci. Ám minden zsibbasztóan kellemes álmában otthon van – Göncruszkán. A régi tornácos házukban, ahol ablakaik előtt szilvafák sorakoznak. Megesik, hogy szinte súlytalanul, a föld felett lebegve, ricsajozva kergetőznek, fogócskáznak a testvérek a tágas udvaron. Mígnem Irénke, a mama tölcsért formál a kezéből, és a fülére tapasztja. Rájuk szól.

– Gyerekek csendesebben! Nem hallom nagyapó kalapálását. Maradjatok! Átugrom a műhelybe, csak nem történt valami baja…

- Szántó István -