A meggyilkolt diósgyőri kapus édesanyja: ,,Nem tudok, de ebbe nem is lehet belenyugodni"

Messze még a határ, dönteni tehát egyelőre nem kell, de lehet majd választani, melyik átkelőn gördüljön át az autó. Dimbes-dombos az út, lassítani szükséges, az éles kanyarok miatt, a ködben feltűnik Dubicsány, ahol nincs mozgás hétköznap kora délelőtt. A szembejövő kamion tompított fényszórója vakít, lehet rászorulna a szervízre. Putnokon gyalogosok, és biciklis siet át a zebrán, a sarki húsboltból éppen egy vásárló jön ki, szatyorral, még van idő megfőzni az ebédet. Egy hölgy nyugati, elegáns, szuper járgányával húz le oldalra, a járda melletti sávban talált helyet magának. A benzinkútnál ebben a pillanatban nincs tankoló, a héti csárda már hosszú ideje összeomlóban, ki tudja, lehet egyszer belőle újra étterem. Bánréve fogad, nyomni kell a féket, volt már itt figyelmeztetés. ,,SK"-felségjelzéssel furgon halad el jobbra, hajtok egyenesen, vagy inkább kicsit balra, kíváncsi vagyok a másik, ezidáig nem ismert szakaszra. A sínek megdobják picikét a járművet, a távolban mintha vasutasok javítanának valamit. Nézem a kilométerórát, ötvenkettő, emellett éppen csak vizslatni lehet a helyet, keresni a lehajtót, amit tábla is jelez – Lénártfalva 3. Némelyik ház takaros, némelyiket már kikezdte az idő, az sem biztos, hogy lakják. Aztán elfogynak az épületek, a betoncsík lehetne szélesebb, de hátha nem jön senki szembe, és nem kell a fűbe sorolni. Az ősz már-már teljesen teret nyert magának, nemrég elégetett szeméthalom maradványai mutatják magukat. Szlovákia, a lenartovcei vasútállomás, amelyen, vélhetően, az elmúlt harminc évben nem végeztek semmilyen állagmegóvást. Vagy csak innen, a kocsiból nem látszik. Leeső félben a vakolat, malterért, kőműves kezekért kiállt az ingatlan.

Dobrý deň

Útelágazódás a rozsdás hídtól nem messze, ami egy gyalogos függőhíd, ipari műemlék. Balra kell tekerni a kormányt, az 571-esen várnak még a kilométerek. Csíz jön, amelyről azt hallani, jó a jódos gyógyfürdője, messziről járnak ide vendégek, de most nincs alkalom erre, hiszen október van. Rimaszécs központjában kukások dolgoznak, a tempó se túl lassú, se túl gyors, az élelmiszerüzlet szomszédságában lévő zálogháznál viszonylagosan nagy a ki-be forgalom. Nem szól sem rádió, sem CD, szembe kevesek jönnek, de tartani muszáj a határt, nem hiányzik a büntetés, kátyú kevesebbnek tűnik, szinte nulla. Rimapálfala előtt folytatás az 531-esen, kirajzolódnak Jánosi dél-keleti kontúrjai. Több, mint tizenhárom év eltelt már, de biztos, hogy a temető ugyanott van. Azért megkérdezem. Magyarul. Jön is a válasz. Magyarul. ,,Csak előre, felfelé". Igen, tényleg, feldereng 2010 eleje, meg 97, és 98, amikor beszéltünk. Fék, elfordítom a kulcsot, úgy jöttem, hogy nem hoztam csak magamat, a kíváncsiságomat. A kapun belépve rögtön a sírt keresem, amely mellett, környékén két hölgy dolgozgat. Köszönök, magyarul, de ennyit tudok szlovákul is, ,,Dobrý deň". Kérdezek, megkapom a választ az anyanyelvemen, ennek örülök. Julius Nôta hozzátartozói, alkalomadtán jönnek, ápolják a rokoni sírokat. Virágok, mécsesek színesítik a szürkés-foltos sírkövet, amelyről, egy képről a kapus néz. Én is nézem. Újfent a múlt dörömböl az agyban, a meccsek, az edzői dicséret, az utolsó nap. Az ott lévők bizalmukba fogadnak, elmondják, ,,Gyuszi" anyukája, Irenka Nôtova nem messze él, Rimaszombaton, az öregek otthonában. Fel is hívják, átadják a készüléket, vegyül a szomorúság és a kicsinyke öröm, hogy jött valaki, a fia miatt.

Azt mondja, menjek nyugodtan, vár. Megígérem, de még van egy kitérő, oda, a mezőre, ahol összeesett. Beülünk az autóba, segítőim az övékébe, én az enyémbe, öt percet ha megyünk, a kultúrház mellett, aztán élesen le. Megállunk az út mellett, nem látok semmit. Azt mondják, menni kell befelé, ott lesz az emlékmű. Vizes, harmatos még a fű, elszáradt, félméteres kórók között bukkan fel a kereszt, az aprócska mementó. ,,Ha egyedül vagyok, soha nem találtam volna meg" – mondom, miközben a rokonok kihúzgálják a gazt, rendbe szedik a picinyke emlékhelyet. Telefonon megmutatja egyikük, hogyan is találok az otthonhoz, majd elköszönünk egymástól.

Egri származású

Csendes Rimaszombat, a problémák így, vezetve, nem látszanak, de biztos vannak. Körforgalomtól jobbra bevásárló központ, parkolója majdhogynem tele, szembe hotel hívogatja a vendéget. Jön egy másik ,,körözés", abból balra, át a Rimán, a most éppen csak csordogáló folyón, onnan a Kirejevská utcába, aminek a végén, a bérházaknál lehet parkolni. Vissza, a kanyarban van az öregotthon, ahogyan szlovákul mondják, a Domov dôchodcov. A hátsó udvarban ketten sétálnak, az idősebb úr magyarul igazít el, hogy hol is a porta. Hatvanas éveiben járó hölgynek mutatom a papírom, kit is keresek, ő megkérdezi a munkatársát, aki elkísér a szobaajtóig, és bekopog. Kinyílik, ott áll Irénke néni, mindketten picit tétovák vagyunk, köszönök, megpuszilom. Hellyel kínál, leülök, igazából minden van, ami szükséges. Nehéz belekezdeni, de mégis könnyű, mert az emlékek vágynak arra, hogy újra előjöjjenek, bár van köztük olyan is, amitől szomorúság tölti meg a levegőt. Megtudom, hogy Irénke néni 1939-ben született, a nagyapja egri származású. Lánya, Marika 2005-ben hunyt el, rákban, mindössze 48 éves volt. Aztán jött Julo – aki késői gyerek volt – tragédiája, 2009-ben, ő is csak  37 esztendőt élt, majd 6 éve a férje is elment. ,,Julo nagyon szerette a focit, a lovakat, és a vadászatot. Örültünk mindennek, amit elért, amikor profi játékos lett" – sorolja fiáról, aztán jönnek a dobozok, a fotók, a családról, a portáról, mindegyiknek meg van a maga története. – ,,A férjem ott feküdt Julo sírja mellett, nem akart hazajönni otthon, Jánosiban, ebbe halt bele. Ő járt vele mindenhová."

Az, hogy mi zajlott 2009. február 20-án, sosem felejthető. Délután fél négy volt, Nota barátja kérte tőle, hogy állítsa át a puskáját. ,,Pár szót beszéltünk, éppen akkor tanította be a vadászkutyáját, kiment a rétre. Tíz-tizenöt perc múlva jött egy vadász, kihívott, hogy mi történt, de én nem mentem a helyszínre, csak a férjem" – mondja Irénke néni, aki azonnal hozzáteszi: ,,Nem volt egy rossz barátja sem, mindenki szerette. Az apjával nagyon jóban voltak, ha nem így lett volna, arról biztosan tudtunk volna". Idővel, később elfogtak egy férfit, ült is, de nem emiatt az ügy miatt, nem tudták rábizonyítani. A vadász, aki látta messziről, hogy mi történt, nem tudta beazonosítani az elkövetőt, mert kapucni volt rajta. ,,Gyuszinak vadászpuska volt a vállán, nem számított arra, hogy megtámadják, szemből szúrták le. Még jött egy keveset a réten, majd összeesett. Nem tudok, de ebbe nem is lehet belenyugodni" – nyomatékosítja könnyeivel harcolva Irénke néni.

Szinte velünk lélegzik

Nincs igazán válasz arra, hogyan tud eltűnni nyomtalanul valaki egy olyan kistelepülésen, mint Jánosi, a kérdések tömkelegére lehet, már sosem lesz felelet.

,,2019 óta vagyok itt, egyedül ebben a szobában. Horgolgatok, most éppen karácsonyi díszeket csinálok. Ez lefoglal, élni kell" – vallja be Irénke néni, aki meg is mutatja a fehér angyalkákat, a harangot, az ajtódíszt, és a többit.

A focira is rátérünk: ,,Nekem kellett nézni, és felvenni videóra a magyarországi meccseit. Itt hagyta a cédulát, hogy melyik adón lesz, aztán amikor hazajött, visszanézte. Voltam mérkőzésein, Diósgyőrben is, de bevallom, nekem néha egy kicsit unalmas volt a futball. Emlékszem a másik kapusra, Ráczra, az edzőre, Tornyi Barnabásra, aki járt nálunk, ajándékot is hozott. Sokan gondolnak rá, lovasversennyel, focitornával, és Jánosiban a futballpályát is róla nevezték el" – törnek elő a momentumok, események. Gyuszi szinte velünk lélegzik, a polcról figyel, ott is van egy kép róla, az angyalok közelségében.

A fiai azóta felnőttek, Julo már 24 éves, öccse, Jakub 2005-ben született. Irénke néni elnézést kér, hogy eddig nem kínált meg semmivel, gyorsan készít egy adag kávét, megiszom, megölelem, és abban a reményben válunk el egymástól, hogy még találkozunk. Tábla Rimaszombat belvárosában, kék alapon fehér betűk mutatják: Miskolc 73.