„Egyedüliként vállalta fel a magyar grafika történetének és jelenének bemutatását is”

„A várost szokás a »magyar grafika otthonának« nevezni, ami első hallásra talán fellengzősnek hat, de valójában nagyon is jogos.” Révész Emese mondja ezt.  Az állítást ezzel bontja ki: a Miskolci Galéria egyedüliként vállalta fel a magyar grafika történetének és jelenének bemutatását. Az ismert művészettörténész volt a 2023-as Miskolci Grafikai Triennálé egyik kurátora. A műfaj hazai helyzetére, eltérő alkotói generációk megmutatkozására is kitért kérdéseinkre válaszolva.

A 2023-as triennálé abban a reményben szerveződött, hogy a miskolci szemlék aranykorát idézve ismét nyilvánvalóvá válhat: mennyire fontos alkalmat kínál a megmutatkozásra a város és a Miskolci Galéria. Hogyan látja: sikerült ezt bizonyítani?
Aligha kell ezt bizonyítani. A Miskolci Grafikai Biennálé – 2008 óta triennálé - 1961 óta az ország egyetlen olyan seregszemléje, ahol a hazai művészi grafika széles spektruma megjelenik. A várost szokás a „magyar grafika otthonának” nevezni, ami első hallásra talán fellengzősnek hat, de valójában nagyon is jogos. Hiszen a Miskolci Galéria - a kapcsolódó kisebb kiállító terekkel - nem csak a három évente megrendezett triennálénak biztosít helyet, hanem egyéb tárlatok megrendezésével egyedüliként vállalta fel a magyar grafika történetének és jelenének bemutatását is. Olyan program ez, ami országos hatókörű, művészettörténeti, kortárs művészeti jelentősége a város határain kívül ható.

Mekkora részt reprezentál a megvalósult kiállítás a kortárs magyar művészi grafikából? Nem a mennyiségre értem ezt, hanem inkább a téma- és technikaválasztásban, útkeresésben megmutatkozó jellemző tendenciákra, alkotói aktivitásra.
A triennálé hagyományosan szabad beadású. Tehát bárki, aki nyomtatott grafikával dolgozik benyújthatja munkáit, amiből egy előzetes zsűri választja ki a kiállításra méltó alkotásokat. A bemutatókon jelen van a magyar grafikai még aktív, nagy generációja, a nyolcvanas években fellépő alkotók törzsgárdája, de az utóbbi években jellemzően megnőtt a fiatalok aránya. Ők zömmel a művészeti egyetemek hallagatói, vagy frissen végzett grafikusok, akik számára még nagy jelentősége van egy országos bemutatón való részvételnek. Hogy mindez mennyire reprezentálja a kortárs magyar grafikát, az érdekes kérdés. Grafikai technikákkal alkalomszerűen nem grafikus végzettségű alkotók is dolgoznak. Őket, és a már befutott alkotókat kevésbé vonzza egy ilyen kollektív seregszemle. A szabad beadásos pályázat kiegészítése kurátori válogatással, épp a törzsanyag kiszélesítését célozza. 
Azért is fontos kérdés az egész és a megmutatható rész viszonya, hiszen az eddigi gyakorlattal szakítva a szabad beadást kiegészítve most először kurátori válogatással gazdagodott a tárlat anyaga. Erőss István és Nagy T. Katalin mellett ön vállalta a felkérést. Mi volt a kurátori elgondolása? Az, hogy kitől, vagy hogy konkrétan mit lenne jó látnia 
a szakmának és a közönségnek?
A kurátorok dolga az volt, hogy olyan alkotókat hívjanak meg a triennáléra, akik maguktól nem feltétlenül pályáztak volna, és akiknek törekvései mintaszerűnek gondoljuk. Kónya Ábel, a triennálé szervezője azért hármunkat kért fel erre a feladatra, mert mindhármunknak más-más az erőssége. Nagy T. Katalin a középgenerációra lát rá jobban, Erőss István - a Székelyföldi Grafikai Biennálé egyik alapító szervezőjeként - a határon túli művészeket tudja mozgósítani, jómagam pedig a fiatalabb generáció és a kísérleti grafika újabb törekvéseit igyekeztem megmutatni. Az általam meghívott Horesnyi Bálint, Mayer Éva, Reining Vivien és Sipos Boglárka olyan munkákkal léptek fel, amelyek a tradicionális technikák újragondolására mutattak példákat.

A kurátorok és a válogató zsűri arra is választ adtak, hogy a műfaj határait tágító kísérletek között mit tekintenek még egyáltalán grafikának. Például, hogy milyen, a hagyományostól eltérő hordozón, felületen jelenik meg a mű, vagy hogy kiléphet-e a síkból. Mi az, ami miatt még grafikaként beszélünk ezekről? Időszerű-e még a grafika, mint műfaji megjelölés?
Amióta működik itthon grafikai biennálé, azóta probléma a határok meghúzása. Mindig voltak olyan új technikák, művészeti formák, amelyek felvetették a művészi grafika definíciójának újra gondolását. A hetvenes években ilyen volt a szitanyomás és a fotó használat megjelenése, majd az elektrografika és a digitális technikák előretörése, míg az ezredfordulón a konceptuális és installatív grafikák írták újra a korábbi kereteket. Ma a grafika már távolról sem csak kis méretű, paszpartuzott rézkarcot, fametszetet vagy litográfiát jelent, hanem lehet nagy méretű, térben megjelenő, a tradicionális, digitális és egyedi technikák vegyítése alapján létre jövő mű. Ami mindezeket összekapcsolja, az az a metódus, ami a képet valami közvetítő eszköz – médium - közbeiktatásával hozza létre. Ez az a technikai csavar és gondolati feszültség, ami megkülönbözteti a grafikát az egyedi kézrajztól vagy festészettől. És éppen ez a technikai összetettsége az, ami ma is rendkívül időszerűvé teszi azt. Mindez egyébként távolról sem jelenti a tradicionális technikák háttérbe szorulását. Épp ellenkezőleg, digitalizált világunkban ismét nagyon érdekessé váltak ezek a nagy múltú eljárások. Horesnyi Bálint és Sipos Boglárka - a díjzsűri által is elismert - óriás fametszetei épp ezt a megújulást reprezentálják.

Több alkotói generáció egyidejű jelenléte jellemezte a triennálét. Mit érdemes megjegyeznünk ebből az élményből? Például: van-e figyelmet érdemlő korosztályi különbség alkotói felfogásban? Van-e nyilvánvaló egymásra hatás?
Szokás ma lebecsülni az efféle áttekintő, szalon-jellegű seregszemléket, mondván nélkülözik a tárlat gondolati egységét biztosító kurátori koncepciót. Úgy vélem, mégis nagy szükség van rájuk, éppen azért, mert egy-egy műfaj, technika keresztmetszetét nyújtják, ahol a nézőnek lehetősége van a saját maga számára érdekes és fontos törekvéseket felfedezni. Épp azért, mivel különféle generációk párhuzamos jelenlétét biztosítja, képes egyfajta hidat képezni köztük, ami nyilván a művészi kölcsönhatásokat is erősíti.

Mit mondana rá, a triennálén bemutatott művek alapján: mennyire piacképes a hazai kortárs grafika, képes-e lendületet adni a műtárgypiacnak? Ha csak a látottak alapján kellene választanunk: kiknek az életművét érdemes nyomon követni?
Nem hiszem, hogy e tekintetben lehetne beszélni általában kortárs grafikáról. A kortárs műpiac összefüggésében már nem a technikai kivitele okán, hanem önmagában kell hogy érdekes legyen egy alkotás, vagy életmű. Jó példa erre Koós Gábor, aki a legutóbbi Krakkói Nemzetközi Grafikai Biennálé Európa-díját nyerte el, bizonyítva, hogy a médium tudatos használatával, az életmű következetes építésével és átgondolt gondolati tartalommal, a nemzetközi színtérre is kiléphet egy magyar grafikus. A kortárs grafikának viszonylag kevés gyűjtője van. Befektetési szempontból talán nem olyan vonzó. A kortárs művészet különös szegmense ez, amely elmélyült figyelmet és némi technikai jártasságot is igényel az értő vásárlótól. Ezért lenne jó, ha a miskolci triennálé anyaga idővel más magyarországi városokban is megjelenhetne, hogy szélesebb körben terjessze a kortárs grafika törekvéseit, új rajongókat toborozva a grafikának.