„Nem akarom unásig ismételni magam”

Székely Kriszta vitte színre a Mágnás Miska című operettet a Miskolci Nemzeti Színházban. A rendező kalandként jellemzi a társulattal közös munkáját. A kísérlet: lehet-e kortárs hangon, az operett hagyományait és szabályait tiszteletben tartva alkotni. Az előadáshoz új szövegkönyv készült, Závada Péter munkája.

A korszerűség kényszeréről is kérdeztem Székely Krisztát.

Izgatottan készül a Mágnás Miska rendezésére – májusban nyilatkozta ezt. Ez tényleg olyan állomása a rendezői pályájának, ami miatt érdemes volt izgulnia?

Sok oka volt az izgalomnak. De leginkább az, hogy ez: kísérlet, a vele járó rizikóval. Ha egy ilyenbe belevág valaki, sok partnerre van szüksége. A magyar operettjátszásnak és különösen a Mágnás Miskának nagyon komoly hagyományai vannak. Ezeket a nézők komolyan veszik. Akik bárhol az országban Mágnás Miska előadást néznek, nagyon várnak valamit, vagy legalábbis erősen számítanak valamire. Bejáratott élményre, és nem meglepetésekre.

De ön nem erre készült.

Nem. Engem az érdekelt, hogy lehet-e „update-elni” ezt a műfajt Magyarországon, ahol az operettjátszás annyira népszerű, és ahol az operettjeink folyamatosan megtöltik a nézőtereket. Megtartva a műfaj bizonyos kötelező jegyeit – a zenéhez való viszonyt, a humort, a meseszerű világábrázolást –, mai köntösbe bújtathatjuk-e a történetet. A vállalkozásnak ez a mozgatórugója.

Miért igényli ez a műfaj vagy akár konkrétan ez az operett a „felülírást”? Miért nem lehet azt az utat járni, mint amit például kollégája, Ascher Tamás az Állami Áruházzal: a maga valóságában kezelni a történetet? Vagy amit ön tett a korábbi miskolci Nem félünk a farkastól-rendezésében: kibontani az 1916-os műben rejlő emberi viszonyokat, csak most az operett műfaji keretei között.

Lehetséges rendezői megoldás lett volna azt mondani, hogy ott és akkor vagyunk. Minden korhű, és nagyon komolyan adjuk elő ezeket a jeleneteket. Ha ez lett volna a döntés, ehhez teljesen új darabot kellett volna írni, hiszen a művet eredetileg képeskönyvszerűen írták meg. Gondolkodtam azon is, amit felvetett, de nem éreztem érdemesnek az arisztokráciával foglalkozni úgy és abban a formában, ahogyan ezt a darab eredetileg taglalja. Valami jobbat akartam mondani.

De végül is hozzányúltak a szövegkönyvhöz. Ez nem adott teljes szabadságot bármiféle rendezői koncepcióhoz?

Másféle munka oda eljutni a jelenhez igazítva egy darabot, amerre mi tartottunk a történettel. És más kisrealista darabot formálva bemutatni egy nőverő lovászfiú történetét, miközben az előadásban felcsendülnek a vidám dallamok. Ez nehezen passzol össze.

Kellő kíváncsisággal élő szaktársai panaszolják: aszerint is beárazza őket a színházi világ, hogy miért nem csak „komoly” munkákat vállalnak. Mintha a végelszámolásnál az adná ki az egyenletet: az a nagy rendező, aki nagy előadásokat hozott létre, mélyre hatolva az emberi drámában. Ön hogyan intézi ezt el magával?

Én nem így látom. A Mágnás Miskával foglalkozni számomra sok kihívást tartogató nagy kaland volt. Mint amikor valaki felveszi a hátizsákot, világgá megy három hónapra. Váratlan dolgokkal találkozik. Új, addig nem tapasztalt problémákat old meg. Nagyon sokat tanultam belőle rendezőként, emberként is. Hogy melyik rendező miben ég ki, az egyébként személyre szabott. Van, aki abban, hogy mindig ugyanazt akarja rendezni. Van, aki abban, hogy mindent elvállal. Én próbálom valahol a kettő között megtalálni a helyem. Nem hiszem, hogy a mindent elvállalós kategóriába tartoznék. Viszont nem akarom unásig ismételni magam.

Mi vonzotta ebben a kalandban?

Sok minden. A társulat. A helyzet: Mágnás Miskát rendezni. Závada Petivel dolgozni. Hogy miként találkozik ez az egész a nézőkkel. Találkozik-e egyáltalán. Vagy eltartják maguktól, és végig csak arra tudnak majd gondolni, hogy „bárcsak azt nézhetnénk, amit eddig is néztünk, évtizedeken keresztül”. Ezek nagy tétek.

Kell, hogy a színház meghaladja ezt a fajta nézői elvárást?

Persze. Folyamatosan mindent meg kell haladnia, mindennek. Miért pont a színház maradna ugyanolyan? A színház egyetlen esélye, hogy lépést tartson mindazzal, ami az emberek figyelmét leköti – a sorozatokkal, a filmekkel, egyebekkel –, ha megtalálja a saját kortárs hangját. Lehet, hogy bizonyos korosztály még eljön megnézni egy hagyományos felfogású Mágnás Miska-rendezést, de egy fiatalt biztosan nem fog érdekelni. A színház halála, ha nem kortárs, és nem köti le jelen idejű kínálattal az embereket. Engem is meg kell majd haladni ugyanolyan gyorsan egy másik fiatal rendezőnek, és őt is egy következőnek. Mert ez jelen idejű műfaj.

Ezzel azt is állítja: a magyar színháznak képessége, hogy az új korosztályok meghaladják az előttük járó alkotókat?

Szerintem nagyon sok tehetséges ember dolgozik és dolgozott az elmúlt tizenöt-húsz évben Magyarországon. Az, hogy ki jut lehetőséghez, más kérdés.

Készül-e útinaplója a miskolci megfigyeléseiről? Vagy talán már készen is van?

Mint bárki más: tanulságokat vonok le. Az ember akkor fejlődik, ha van vállalása, ha dolgozik, és ha hibázik. Egy ekkora produkció nagyon sok kanyarral járó úton ­halad, sok tanulsággal szolgál. Ezek biztosan nem egy kis rózsaszín füzetben vannak leírva, hanem a ráncaimban, az eljövendő ősz hajszálakban – beleégnek az idegrendszerembe. Minden egyes munkában gazdagszom.

Ebben mivel gazdagodott? A műfajról tudott meg többet? A saját rendezői működéséről?

Nem gondolom, hogy az operett műfajáról többet megtudtam volna. Arról igen, hogy mit lehet benne működtetni, és mit nehezebb. Milyen az, amikor ennyire erős keretek határolnak rendezőként. Hol lehet és hol nem lehet kitörni.

Hogyan gondol erre az elő­adásra: ez a Miskolci Nemzeti Színház Mágnás Miskája, amit Székely Kriszta rendezett, vagy Székely Kriszta előadása, amit a Miskolci Nemzeti Színházban mutatnak be?

Nem látom be, pontosan mi a különbség a két verzió között.

Hogy mihez illeszkedik jobban: a miskolci teátrum jelenleg létező színházi világképéhez, vagy az ön épülő rendezői gyakorlatához?

Szerintem Béres Attila és a művészeti tanács azért hívott engem, mert szerették volna, hogy ez olyan Mágnás Miska előadás legyen, amelyet én rendezek. Ez a szándék nyilván azt is sejteti, hogy nem feltétlenül akartak a tartalmat és a formát illetően szokványos megközelítést. Az itteni előadásokban azt látom, és én azért is szeretek Miskolcra jönni, mert innovatív és önmagát folyamatosan meghaladni kész a színház, és ezt pártolja a közeg is. Azt gondolom, ami én vagyok, az nem idegen ettől az itt működő struktúrától.

(A borítóképen: Székely Kriszta: „A Mágnás Miskával foglalkozni számomra sok kihívást tartogató nagy kaland volt”)

Mágnás Miska

Székely Kriszta