„Azt szeretném, hogy mindig legyen valaki, aki szól nekem. Figyelj, Sanyi!”

„Éreztem már alaktalan dühöt, ami azért engem nem vezetett szélsőséges megoldásokig. Ki tudtam mondani: nyugi, tovább kell lépni. Kell lennie más megoldásnak.”

Hétköznapi és színpadi érzésekről beszélgetünk: hogyan lehet eljátszani például egy tiszta embert.

Farkas Sándor színművészt kérdeztem.

Az emlékezet alapján kapcsolódnak egymáshoz a szerepei ebben az évadban. Don Alonsoként azt képviseli, hogy nem szabad felejteni, az emlékezés értelme a bosszú. Mótelnek azért kell emlékeznie, hogy tudja, mi történt, legyen, aki elmeséli. Botliknak jobb lenne, ha nem lenne mire emlékeznie, ha lehetne egy másik élete. Ha elfogadja, hogy valahogyan viszonyulnunk kell az emlékeinkhez, melyik az önre leginkább jellemző viszony?

Don Alonso nem szeretnék lenni, bár egy picit ő is vagyok. A dühömet, ha van, megpróbálom elfojtani, vagy elengedni. A vadkacsás szerepben is van düh, Botlik ezt nem akarja kiadni magából. Ez rám is jellemzőbb. Ha mégis kitör belőlem, szégyellem magam érte, és hajlamos vagyok azt gondolni: nem foglalkoztam vele eleget, vagy nem jól foglalkoztam magammal, és ennek most más issza meg a levét. Mótel nagyon szeretnék lenni: azzal próbálkozom a színpadon, hogy ne csak szerencsétlennek, hanem tisztának és ártatlannak is mutassam. Én így gondolok rá.

Úgy elemzi a saját életét is, mint a szerepeit?

Igen, állandóan. Nem tudom, ez a szakmámból következik-e, vagy sem. De amennyire én tudom, sok színész van ezzel így.

Ez miért jó? Jó egyáltalán?

Önmagam megismerése soha nem múló feladat. Szeretnék jobb, tisztább lenni. Ehhez jó alap megfigyelni, mit gondolnak rólam, összemérni azzal, amit magamról gondolok. Saját magam nem mindig és nem minden tekintetben láthatom elfogulatlanul, de nem tehetek le róla, hogy folyamatosan foglalkozom magammal. Magammal kísérletezem a színpadon is. A mindennapjaim része tehát a megfigyelés: megvizsgálom, megértem, lemásolom, megmutatom. Ez a szakmám gyakorlása. Most, itt kávézva és beszélgetve éppen önt figyelem.

Jó lesz majd egyszer, ha újságírót játszik?

Nem kizárt, hogy ön jut majd az eszembe akkor.

Hoz változást az életében egyébként az önmagára vonatkozó felismerés? Például „ilyet nem csinálok többé, mert ez helytelen volt”?

Vannak ilyen elhatározásaim. És ha megint megteszem, amit nem kellene, úgy vagyok vele, hogy ez valószínűleg olyan tulajdonságom, ami egyszerűen: van.

Ilyenkor önfeladás lenne megváltozni? Onnantól már nem saját maga lenne?

Ha úgy reagálok valamire, hogy ebben nem változom meg, attól még foglalkoznom kell vele, hogy mi történt, miért történt úgy, ahogyan. Tudnom kell, hogy mikor mit teszek.

A vadkacsa miskolci, Rusznyák Gábor rendezte változata olyan előadás, amely Henrik Ibsen klasszikus szövege mellett egyebek között a színészek ötleteiből született. Mit adott hozzá ön?

A szöveghez nem sokat. Az én részem a szerepben a fiú habitusa, ahogyan megjelenik, ahogyan beszél. Ahogyan létezik. Az egyik próbán azzal az enerváltsággal kezdtem bele, amit arra a helyzetre igaz érzésnek gondoltam. Gábor kérése az volt, hogy próbáljam erősebben. Hallgattam rá, átváltottam. Amikor befejeztem, azt mondta: egyébként nyugodtan csináld, ahogyan te gondolod. És annál maradtunk.

Miért?

Sokszor mondják ennek a fiúnak: „miért nem nézel a szemembe”. Azt éreztem: inkább befelé éli meg az életét. Megvan benne az is, hogy kiadná magából, de még nem tart ott, hogy ezt megtegye.

Akit játszik: kortünet? Sokfelé, sokféle helyzetben létező típus? Vagy magányos jelenség?

Nem ismerem annyira a világot, hogy ki merjem jelenteni: kortünet. De sok fiatalt ismerek, és úgy látom, könnyű belecsúszni abba, hogy a szülőket hibáztassák, amiért a gyerekeikként olyanok, amilyenek. Ami persze a következmény felől nézve igaz is lehet.

Az egyik jelenetet szinte horrorba fordítja az erős kitörési kísérlete a saját sorsából. Ezzel odakínálja a kérdést: lehetséges-e békésen kiszabadulni a családi kényszerek szorításából, lehetséges-e békés módon felnőni. Hogyan van ezzel?

Nekem is sok problémám volt ezzel az életben, megvannak a saját élményeim. Éreztem már alaktalan dühöt, ami azért engem nem vezetett szélsőséges megoldásokig. Ki tudtam mondani: nyugi, tovább kell lépni. Kell lennie más megoldásnak. Nem azt állítom ezzel, hogy magam mögött tudom hagyni, ami történik, de tudnom kell messzebbről nézni. Mert minél közelebbről nézem, annál közelebbi lesz maga a rossz érzés is.

Ez úgy is érdekelne, hogy mennyire hatol közel a figurához, az általa képviselt viselkedési formához. Hogyan szereti: az ön érzései legyenek az ő érzései is? Vagy fordítva: amit ő érez, azt érezze ön is, ott és abban a pillanatban?

Ez szenvedős: szeretem megélni, abba az állapotban kerülni, amit szeretnék mutatni. Legyen meg. Aztán majd otthon megoldom, hogy ez elmúljon belőlem.

Mi szab határt a színpadi düheinek? Arra gondolok, hogy A vadkacsában bármilyen érzést mutat is, nem kétséges a hitelességét illetően: olyan a helyzet és a szerep. A Don Juanban, a bosszút feladni készülő öccse fölé tornyosulva, a feltoluló indulattól megváltozott hangszínnel pontosan kell eltalálja, hogy mennyi, amennyitől a harag az lesz, ami, és nem az életet átjáró véres bosszúvágy karikatúrája.

Alonso dühének határozott iránya van. Botlik dühének nincs. Ezek eltérően megoldandó feladatok a színpadon. A szerepeket a különbözőségük miatt is szeretem. A hangolásban pedig a rendező segít.

Mótel tisztaságát említette: abban mi segít, hogy egy ennyire elvont fogalommal jellemezhető vonást megmutasson?

Hogyan kell eljátszani a tiszta embert? Gyerekkorom óta arra törekszem, hogy én is az legyek. Van, amikor sikerül. Sokan mondák rám: az vagyok. Én is alapvetően jóindulatúnak ismerem magam. Ha nem öltöm magamra a kemény férfiasság álcáját, romantikus is tudok lenni. Szeretetteljes és befogadó. Ezt próbáltam felerősíteni Mótel lelkületében. A szerencsétlensége másodlagos, az már a karakter megmutatása.

Valójában senki nem szerencsés ebben a történetben.

Az esetlenségére, a félénkségére gondolok. Az elsődleges az, hogy tiszta ember, akinek nem jönnek össze a dolgok. És lám, mégis, hova el tud jutni azáltal, hogy valamennyire összeszedi a bátorságát, kilép a komfortzónájából. Ez volt a legfontosabb a számomra – benne. Hogy erősítsem a karakterében azt, amire azt mondák, hogy jólelkű. Aztán következett a szerencsétlensége. Majd a fizikai megjelenése: a testtartása, a járása. Az, ahogyan ott a kezében a görcs.

Miből épül a karakter tisztaság?

Őszinteségből. Őszintének kell lennem magam felé és világ felé is. Ha ez, bármelyik irányba nincs meg, akkor baj van.

Harmadik Richárd is őszinte, de nem biztos, hogy tiszta emberként jellemeznénk.

Ez igaz. Akkor hozzátenném: élni és élni hagyni. Igyekszem nem ítélkezni, hanem megérteni, hogy ki, mit, miért csinál.

Minden megérthető?

Meg lehet próbálni mindent megérteni. Az önzőséget mondjuk nehezen tudom elfogadni. Az önzést olyan emberi hibának gondolom, ami felismerhető, amin javítani lehetne. Az mindenkinek jobb lenne.

Szóvá teszi? Vagy elfogadja: az önző ember ilyen. Önző.

Attól függ, mennyire áll közel hozzám. Ha egymásra vagyunk utalva, muszáj elfogadnom, és békében lennem vele. Vagy ignorálnom, amennyire ez lehetséges. Régebben belementem: megmondtam, és próbáltam segíteni a változásban. Ez általában nem sikeres vállalkozás.

Akkor mi marad? Gyűrűzzön tovább a jóemberség, és magától is megjavul a világ?

Vegyük észre egymást. Ez már jó kiindulópont. Ahogyan én próbálok élni, az a számomra járható út, de hosszú, és még nem tudom, mi lesz a végén.

Ezt úgy mondja, mint akinek kétségei vannak az útja irányával is?

Eszembe jut nem egyszer: jól látom-e magam, és köröttem a világot. Mi van, ha egyszer rájövök, hogy nem úgy van, ahogyan látom. Remélem, hogy nem így lesz. Azt szeretném, hogy mindig legyen valaki, aki szól. „Figyelj, Sanyi!”

Van ilyen?

Szerencsésre sokan vannak. Szólnak, ha valami baj van velem. Nem az a jó, ha az ember mögött sokan állnak, hanem amikor mellette állnak sokan. Most azt érzem, sokan állnak mellettem.

Könnyű elfogadni, ha szólnak: „Sanyi, ez így nem lesz jó”?

Attól függ, ki mondja. A kritikát szeretem, bírom is. Általában leszűrhető, hogy mi az igaz belőle, mit kell megszívelni. És mekkora rész jut a bírálatban az egónak. Mert olyan esettel is találkozni, amikor minden mondat arról szól: „felül kerekedtem rajtad”. A legyőzés része nem érdekel. A kritika része igen.

Tények:

Farkas Sándor ezekben az előadásokban látható a Miskolci Nemzeti Színházban, a 2019-2020-as szezonban

Luxemburg grófja (Marchand), Don Juan (Don Alonso), Hegedűs a háztetőn (Mótel), A vadkacsa (Botlik)

(A borítóképen: Farkas Sándor: Önmagam megismerése soha nem múló feladat. Szeretnék jobb, tisztább lenni. Ehhez jó alap megfigyelni, mit gondolnak rólam, összemérni azzal, amit magamról gondolok | Fotó: Ádám János)