Gyalogosként

Gyerekként megtanuljuk: nem szabad szétnézés nélkül átmenni az úton, de főleg zebrán és zöld lámpa ideje alatt kell elérnünk a másik oldalt. Aztán jön a kamasz lét, amikor minden szabályt fel akarunk rúgni, és legvagányabb, ha a rendőr előtt megyünk át a piros lámpánál, kilógva az embertömegből, felhívva magunkra a figyelmet, mert ez a lényeg. 

Szülőként visszatérünk a szabályokhoz, hogy majd gyermekeinknek megtanítsuk, mit kell elhagyniuk, ha elérik a kamasz kort. Ha mégis át akarjuk hágni, egyszerűen azért, mert már érezzük magunkat annyira okosnak, hogy ezt megtehetjük, hiszen alaposan szétnéztünk, és tényleg nem jön semmi, erre figyelmeztetjük csemeténket: csukd be a szemed, míg átérünk, mert ilyet nem szabad csinálni. 

Nagyszülőként szintén betartjuk a szabályokat, majd vagy elkövetkezik az a korszak, amikor az jár a fejünkben: a koromra való tekintettel nekem aztán most már mindent lehet, vagy megmaradunk a szabályok követésénél, de már nem vagyunk képesek betartani azokat. 

Miért lehet ez? Mert annyira fáj elgyalogolni a zebráig, hogy belehalunk. Vagy tök mindegy, hogy a zöldön indulunk-e át, úgyis piroson érjük el a túloldalt. Autósok, figyeljetek ránk!