Keserű beletörődés és gyász a szívekben

Az aradi vértanúkra emlékezünk október 6-án. A 13 vértanú kivégzésének napját a nemzet gyászaként tartjuk nyilván, és mindenhol az országban megemlékezünk róla. A megyei vonatkozásokról kérdeztük Fazekas Csaba történészt, a Miskolci Egyetem oktatóját.

Hogyan fogadta a nép a megtorlásokat? 
Az 1848–1849. évi forradalmat és szabadságharcot – nyugodtan mondhatjuk – a magyar nép túlnyomó többségének szimpátiája, sőt aktív támogatása kísérte. Sokan drukkoltak Klapka tábornok komáromi kitartásának, de szeptember folyamán a hangulatot már sokkal inkább a keserű beletörődés és a gyász jellemezte. A közvélemény a világosi fegyverletételt követően bízott a győztesek könyörületében, így – a naplóíró miskolci ügyvéd, Szűcs Sámuel egykori szavaival – „felettébb váratlan s leverő” volt értesülni a súlyos megtorlás híreiről. Szintén az ő találó megfogalmazása: „Minthogy vértanúk nélkül a vallás sem terjedhetett el, akará a sors, hogy annyi honfiak elvérzése után, több jeles férfiakat is övezzen vértanúi koszorú.” Nemcsak a kivégzések nagy száma keltett döbbenetet, hanem a végrehajtás brutalitása (az akasztás inkább a köztörvényes bűnözők, gyilkosok kivégzési módjának számított), valamint az is, hogy mérsékelt, köztiszteletben álló politikusokon, például Batthyány Lajoson is végrehajtották az ítéletet. A szabadságharcot leverő hatóságok próbálták lelkesíteni a lakosságot, például azzal a propagandaszólammal, hogy leverték a „törvényes király” elleni „lázadást”, a háború után végre beköszöntött a béke. Miskolcon még díszkivilágítást és zenés-táncos ünnepélyt is szerveztek, jellemző viszont, hogy a kezdeményezést a lakosság részéről inkább érdektelenség kísérte.

Hogyan és mikor jutott el a miskolciakhoz vagy megyénkbe a kivégzések híre? Hiszen akkoriban nem volt olyan információs csatorna, amelyen gyorsan, szinte azonnal terjedtek a hírek. 
Az augusztus 13-án történt világosi fegyverletételről konkrétan tudjuk, hogy arról 17-én szereztek tudomást a miskolciak, méghozzá „szállingó honvédektől”, vagyis a helyszínről menekülő katonáktól. Ugyanennyi idő alatt juthatott el októberben az aradi kivégzések híre is az északi vármegyékbe. Ne feledjük, ekkor a hírek még a kor technológiai szintjéhez képest is akadozottan terjedhettek, hiszen korlátozottak voltak a híreket vivő magánszemélyek utazási lehetőségei, a posta működése, nem, vagy alig jelentek meg hírlapok, és nehezen is jutottak el az olvasókhoz.

Van-e esetleg rendelkezésre álló információ arról, hogy megyénkben bújtattak volna „bűnösnek” ítélt katonai vezetőket, hogy megvédjék őket a kivégzéstől, a biztos haláltól? 
Világost követően a magyar honvédség tisztjeinek többsége fogságba került vagy emigrált, az országon belüli bujdosást kevesebben, inkább a polgári közszereplők kockáztatták. Közülük is a legismertebb alighanem Jókai Mór, aki a Bükkben húzódó kis községben, Tardonán vészelte át a legnehezebb időszakot.

Mikor érkezett el az idő, amikor már megemlékezést tarthattak a miskolciak vagy megyénkbeliek az „aradi tizenhármakról”, akik valójában nem is 13-an voltak? Miért csak rájuk emlékezünk ilyenkor? 
Az önkényuralom korában a forradalomra és a szabadságharcra való emlékezés tilos volt, jóllehet a nép körében 1848–49 hőseit „lázadókként” megbélyegző császári-királyi propaganda alig talált követőkre. A nyilvános megemlékezésekre mindenütt az országban a kiegyezés után kerülhetett sor, amikor nemcsak a dicsőséges epizódokat (a márciusi forradalmat, a tavaszi hadjárat sikereit) ünnepelhette az ország, hanem a megtorlás áldozataira is méltóképpen emlékezhetett. Október 6. a kivégzések nagy száma miatt valóban szimbolikus nap lett az aradi tizenhármakra és Batthyány Lajosra tekintettel, de valóban fontos, hogy mellettük idézzük fel azoknak az emlékét is, akiken nem ezen a napon hajtották végre a halálos ítéletet. Konkrétan az aradi hadbíróságon összesen négy további ilyen eset is történt – például a költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc fia, a honvéd ezredesként szolgáló Lajos esetében is –, de a megtorlás során erre a sorsra jutott Csány László korábbi kormánybiztos és miniszter, a Függetlenségi nyilatkozatban játszott szerepe miatt Szacsvay Imre, Jesze­nák János, Perényi Zsigmond és még 1848–1849 számos kiemelkedő személyisége. Miskolc veterán politikusa, az országgyűlés korelnöke, Palóczy László is a pesti Újépület egyik cellájában várta a rá váró súlyos ítéletet, amikor 1850 nyarán – a megtorlások miatti tiltakozások nyomán menesztett Haynau váratlan rendelkezése folytán – kegyelemben részesült.

1898-ban Miskolcon avatták fel a szabadságharc 50. évfordulója alkalmából Magyarország első egész alakos Kossuth Lajost ábrázoló szobrát. Országos jelentőségű esemény volt, hogyhogy nem a fővárosban került erre sor elsőként? Mit jelenthetett ez a miskolciak számára? 
Kossuth 1894-ben bekövetkezett halála, valamint az ötvenéves évforduló egyaránt lehetővé tette, hogy a forradalom és szabadságharc emblematikus vezetőjének köztéri emlékműveket állítsanak az országban. Alighanem egyfajta versengés alakult ki a törvényhatóságok között, hiszen az 1848–49 iránti tisztelet köztéri szobrokban, emlékművekben való kifejezésére – nyugodtan mondhatjuk – jelentős társadalmi igény mutatkozott. Szerintem egyszerűen arról volt szó, hogy a miskolciak voltak a leggyorsabbak ebben a sajátos „versenyben”, erre utal, hogy egy 1912-ben készült összesítés szerint akkor már 76 Kossuth-szobrot állítottak fel szerte az országban, vagyis a századfordulón nagyon sokan igyekeztek így kifejezni a tiszteletüket a nemzeti emlékezetben középponti helyre került negyvennyolcas nemzedék irányába. Ugyanekkor igyekeztek megemlékezni a helyi kötődésű személyiségekről is, Szemere Bertalan miskolci szobrát például 1906-ban állították fel. Az 1848–49-es vonatkozású szobrok egyébként nemcsak azért voltak fontosak, hogy folyamatosan emlékeztessék az utódokat a 19. századi magyar történelem kiemelkedő személyiségeire: központi elhelyezkedésüknek megfelelően rendszerint helyszínt biztosítottak a forradalom és szabadságharc helyi ünnepségei számára, ahogy ez Miskolc esetében is elmondható.