In memoriam Györgyei Géza író (1949–2022)

Megállt a szíved, a remény izzószála elpattant, sötét lett utánad, barátom.

Nehéz búcsúzni attól, akit szeretünk, még akkor is, ha az elválás csak időleges, még fájdalmasabb a búcsú, ha az elválás végleges. Nehéz elviselni, hogy szerettünk nem bukkan fel többé az utca végén, ismerős hangja nem duruzsol a fülünkbe. Mikor elveszítjük barátunkat, méltán érezzük úgy, hogy mindig a jók mennek el, hogy hátat fordít neki a világ, hogy sötétséget zúdít a szemébe, szívébe, és nem látszik többé semmi fény.

Tiszta ember voltál, szigorú, meg nem alkuvó, olyan ember, akinek eltörik a gerince, mintsem hajlana.

Nem voltál soha semmilyen úrnak a lakája.

Az irodalom hozott össze minket, a polgári világból jött városi fiút a falusi paraszt­ivadékkal. Volt olykor vitánk, de mondataink, érveink nem mérgezett végű nyilak voltak, hanem felszabadító erejűek. Te a próza nyelvén mondtad azt, amit én a líra eszközeivel. Realista voltál, Veres Péter szavaival élve sültrealista úgy az életben, mint az írásaidban. A Kelet Irodalmi Kör tagjai voltunk mindketten, együtt mondtuk, ha kedd, akkor Kelet. Kiesett naptárunkból a kedd örökre. Az Avason laktál, amikor meglátogattunk, az írógépbe fűzve egy félbehagyott  novella volt. Most, ez a kép villant elém, mint az időbe fűzött félbehagyott életed. Nincs többé folytatása? Hiszem, hogy van, ránk maradt műveidben, tisztán fénylő emlékezetedben. Nyugodj békében, drága barátom, legyen néked könnyű a föld, nekünk pedig gyógyító erejű az emlékezés.