A titokzatos hejőcsabai zsebesakadémia

Hejőcsaba ma csendes kertváros. Nyugodt, békés településrész. Azonban nem volt ez mindig így. A múlt század tízes éveiben sok települést illettek valamilyen jelzővel – csakúgy mint ma –, ahogy a Reggeli Hírlap munkatársának írásából megtudtam. Szeged híres volt a paprikájáról, illetve a bicskáiról, Somogy megye a bicskásairól, Kassa a sonkáiról, Debrecen a cíviseiről, Miskolc a csizmadiáiról, illetve a kocsonyájáról, Hejőcsaba pedig a zsebtolvajairól. Egykoron országos, sőt bizony Európa-hírűek voltak ők.

A zsebesek

A csabai zsebesakadémia címmel a Reggeli Hírlapban jelent meg egy interjú Hejőcsaba jegyzőjével, Kellner Ignáccal, aki a régi híres zsebtolvajokról beszél, akik a községben éltek. A nagy tiszteletnek örvendő Kellner bácsi szívesen mesélt a régi időkről.

Állítólag a századelőn, ha valakit megkérdeztek, hová való, és ő azt felelte, hogy hejőcsabai, akkor a beszélgetőpartnere önkéntelenül is a zsebéhez kapott, megnézte, megvan-e még a tárcája. Volt egy mondás is akkoriban: ,,Beiratkozom a csabai zsebtolvaj-akadémiára...”

A leghíresebb tolvajok a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben élték fénykorukat a településen. Az utolsó „nagy” éppen három évvel az interjú készítése előtt hunyt el, 1915-ben. Persze még ekkor, 1918-ban is élt egy-két olyan öreg, aki régen híres bűnöző volt, de róluk már a fiatalok nem tudták ezt, és amúgy is letagadták ezt a nem túl dicséretes epizódot életükből.

1888-ban négy-öt híres zsebescsalád élt a községben. Ezen családok tagjai közül mindenki zsebtolvajlásból élt. Mezőkövesdről a pandúrok gyakori vendégek voltak a faluban... A zsebtolvajcsaládokat a csabai lakosság kiközösítette, külön társadalmi réteget képviseltek a településen, és semmi pénzért nem árulták el egymást, nagyon összetartóak voltak.

Kellner bácsi először Hangler Károlyt említi. Ő a tolvajlásból szerzett vagyonából két házat tudott vásárolni, és ő élt a legtovább – ahogy fentebb már volt róla szó –, 1915-ben hunyt el, de a legnagyobb szegénységben, éhezésben. Elkezdett remegni a keze, így már nem tudta olyan magas szinten művelni a „szakmát”, mint annak előtte és lassan felélte vagyonát. Híres volt Mézes Lajos, Mendelovics Márton, Deutsch Leopold, Grosz Bénis – állítólag ő volt a leghíresebb, legügyesebb -, és Schlezinger Salamon. Közülük csak Hangler és Deutsch hunyt el Hejőcsabán, a többiek elkerültek a településről.

Deutsch Leopoldot a kocsmában késelték halálra, 1897-ben. Egy téli estén jött haza a tolvajlásból, majd leült kártyázni egy Guttmann Adolf nevű szabóval, akinek elnyerte az összes pénzét. Vita támadt, melynek hevében Guttmann leszúrta a kártyapartnerét. Tíz évet kapott érte.

A jegyző ezután Klein Náthánhoz irányította az újságírót, aki együtt nőtt fel a fent említett „hírességekkel”. Ő is szívesen mesélt róluk. Hangler fiatal korában rettegésben tartotta a falut, de jószívű ember volt. Deutsch csak egy pohár bort ment meginni a kocsmában, az lett a végzete. A Grosz Bónis volt a legügyesebb szerinte is, érte gyakran jöttek a pandúrok. Még a szegedi Csillagbörtönben is ült. Egy alkalommal egy békéscsabai kereskedő azzal dicsekedett neki, hogy tőle bizony senki nem tudott még semmit ellopni. Pár perc múlva megkérdezte Bónis, hogy hány óra. Az óra bizony már az ő zsebében volt. Amikor már öreg volt, nem ment neki sem annyira a tolvajlás, de akkor is volt olyan, hogy egy részeg paraszttól 300 pengőt tudott lopni. A vér nem válik vízzé, mondta végezetül a rabbi, hiszen a 13 éves unokája a minap került a javítóintézetbe...

Mendelovics Mártont említi a Borsod-Miskolczi Értesítő is, 1897-ben táskát és ékszert lopott a kolozsvári pályaudvaron. Mendelovics valószínűleg szeretett az erdélyi városban dolgozni, ugyanis 1898-ban a Magyar Polgár nevezi meg őt, mint akit zsebtolvajlás miatt tartóztattak le újfent Kolozsváron. Ezek előtt, 1895-ben pedig a Budapesti Hírlap ír róla és Grosz Jakabról, akiket a sátoraljaújhelyi pályaudvaron kaptak el, Európa-hírű tolvajoknak nevezvén őket.

1911-ben egy rövidhírt közöl a Népszava, melyben rovott múltúnak említi Hangler Károlyt és Grosz Hermannt, akik egy rablóbanda tagjaiként a felső-magyarországi vasútvonalakon nagyon sok zsebtolvajlást hajtottak végre.

A huszonnyolcas város

Azért volt huszonnyolcas, mert a kalauz mindig elkiáltotta magát, ha a vonat a miskolci pályaudvarra ért: Miskolc, huszonnyolc! Merthogy ennyi percet állt a pesti gyors a Tiszain. A vasúti dolgozó(k) után a pandúrok kezdték el így nevezni városunkat, ők rengeteget jártak ide – bérletük volt a Miskolcra tartó vonatra – a sok zsebes miatt. Ezért egy idő után a kétes alakokat is huszonnyolcasoknak hívták...

És hogy a zsebesakadémia nem legenda volt, hanem történelmi tény, bizonyítja egy újabb interjú, ismét csak a Reggeli Hírlapban. Az újságíró ,,Sutyóval” készített interjút, aki Berlinből tért haza pár napra, és aki az akadémia utolsó „diákja” volt.

Egy jó útra tért miskolci bűnöző hozta össze a találkozót, aki maga is nagy rajongója volt Sutyónak. Két kikötése volt a tolvajnak, az egyik az, hogy az eredeti nevét nem írhatta meg a tollforgató, illetve a szálloda nevét sem, ahol megszállt. Amikor először meglátta az újságíró a bűnözőt – Révész Jenő készítette az interjút –, az volt a benyomása, hogy egy angol diplomatával áll szemben, mert egy simulékony modorú, kellemes úriember benyomását keltette.

Sutyó, a „világ legügyesebb zsebese” ekkor hatvanéves volt, Berlinben élt, és már régen visszavonult, a pénze kamataiból élt. Miskolc külvárosában született egy szatócs gyermekeként. A „szakmát” Hejőcsabán tanulta. Már harminc éve elkerült Miskolcról, most azért jött haza, mert még utoljára látni akarta szülei sírját. Berlinben családja várja haza, két nagy, egyetemista fia van. Sejtelmük sincs, mivel foglalkozott az apjuk, ahogy ő fogalmaz: „ők már csak a jólétet ismerik”.

Sutyó sokáig nem találta a helyét a világban. Vagyonok úsztak el a kezei között, napok alatt. Évekig, évtizedekig menekülnie kellett országról országra. Aztán negyvenévesen rájött arra, hogy meg kell komolyodnia. Egy zsebesnek ötvenévesen abba kell hagynia a „szakmát”, hiszen „az elöregedett kéz csak a fogház ajtaját fogja biztosan”. Arra is büszke volt az idős tolvaj, hogy szegény ember amúgy is nyomorúságos életét nem nehezítette meg, csak a gazdagabb réteg állt tolvajlása központjában.

Arra a kérdésre, hogy került a zsebtolvajok közé, hosszasan válaszolt. Amikor második osztályba járt a középiskolában, az édesapja meghalt. Pedig jó fejű gyerek volt, a tanárok nagy jövőt jósoltak neki. Azonban ekkor az anyja a család boldogulása érdekében szobafestőinasnak adta. Ezt sehogy sem tudta megszokni, úgy érezte, ő többre hivatott. Ekkor ismerkedett meg egy hejőcsabai sráccal, akinek – mint később kiderült – az apja híres volt a zsebesek között. Egy napon bekerült egy közösségbe, ahol nyolc-tíz fiatalnak tanította a szakmát a barátja édesapja. Szabályos elméleti és gyakorlati oktatás is volt. Először bábukon, majd egymáson gyakoroltak a tanulók. Itt rögtön megmutatkozott különleges tehetsége, felfigyeltek rá.

Miután kitanulta a mesterséget, a zsákmány egy részét be kellett szolgáltatnia az „iskolának”. Szegény édesanyja viszont soha egy fillért nem fogadott el tőle, mert becstelen úton szerezte pénzét. Egy idő után önállósodott – bár visszatért még Hejőcsabára, de már csak oktatóként. Bejárta a világot és nagyon kevésszer, és rövid időre került a rács mögé.

Az utolsó kérdése az újságírónak Sutyó felé az volt, hogy mondja el legnagyobb, leghíresebb fogását.

A nagy fogás

„Monte-Carlóban történt 1916-ban. Két zsebtolvaj barátommal megtudtuk, hogy konkurens érkezett a városba. A világhírű német Krausz jött azzal a céllal, hogy belenézzen a rulettezők pénztárcájába. Tudtuk, hogy néhány nap alatt nehéz dohányt vágott zsebre. Mindenáron ezt akartam tőle megszerezni. Sikerült is. Éppen akkor, amikor áldozatot keresett a játékteremben, elcsentem a mások pénzétől duzzadó pénztárcáját. Egész vagyon volt benne.

– Évek múltán megismerkedtem Krausszal, aki haláláig sem tudta elfeledni a monte-carlói tréfát. Sokáig ezen a stiklin mulatott a zsebtolvajvilág, amelyeket akkor is és különösen most dróttalan hálózat köt össze, amely szinte órák alatt rezonál az egész világon.”

(Reggeli Hírlap – 1931. április 9.)

A beszélgetés után Sutyó sietett a pesti gyors­hoz, a fővárosba ment, ahonnan visszatért második hazájába, Berlinbe. Persze az interjút lehet fenntartásokkal fogadni, hiszen az újságíró Révész Jenő sok hihetetlen írást közölt akkoriban a Reggeli Hírlapban...

Ez a híres hejőcsabai akadémia története. Manapság Miskolcon vagy a városrészben senki sem tudja már, miről volt híres egykoron a később a cementgyáráról ismert településrész. De mi már tudjuk!

(folytatjuk...)

Források

Reggeli Hírlap – 1918. október 15.

Reggeli Hírlap – 1931. április 9.

M. Kir. Államrendőrségi Évkönyv 1925

Népszava – 1911. július 21.

Magyar Polgár – 1898. augusztus 16.

Budapesti Hírlap – 1895. szeptember 7.

Borsod-Miskolczi Értesítő – 1897. április 14.

miskolciszemelvenyek.blog.hu – Hejőcsaba története