A hátrányos helyzet valahogy beleég az ember lelkébe, csak lassan-lassan múlik

Miskolc - Egy roma fiú elindult egy kicsi faluból, ma pedig már egyetemista. Nehéz út áll mögötte. Interjú: Dudu Ádám roma származású egyetemistával.

Dudu Ádám tudja, mi a szegénység, mi az éhezés, mi az, amikor valakit lenéznek az osztálytársai. De nem hagyta magát. Voltak céljai, álmai, szorgalmasan tanult, és még mindig úgy gondolja, hogy megválthatja a világot. Szeptembertől hozzá hasonló gyerekeknek fog segíteni. Egyet sajnál csak, hogy nem próbálta meg a színművészetit.

Honnan indult?

Egy Borsod megyei kistelepülésen, Szinben nőttem fel, oda jártam általános iskolába is. Ez a falu szegregált település kevés munkalehetőséggel, még kevesebb kilátással. A családommal nem a telepen laktunk, de a telep közelében, egy kis utcában. Szegények voltunk mi is, csakúgy mint a többi, hasonló család. Amikor gimnáziumba kerültem, az édesapám közmunkás volt, jelenleg rokkantnyugdíjas, az édesanyám is a közfoglalkoztatásban dolgozott. Komoly keresetre tehát nem számíthattak a szüleim. Gyerekkoromban megtapasztaltam, milyen a szegénység, milyen az, amikor „nincs”, milyen az, amikor az ember úgy fekszik le, hogy nem volt mit enni vacsorára, és azt várja, hogy másnap dél legyen, amikor ebédelni lehet az iskolában. A jó napokon 200 forintot tudtam magammal vinni reggel, amiből vettem 5 kiflit és 2 sajtot. Ha nem volt ennyi, akkor kevesebbet. Örültem az iskolatej-programnak, mert annak köszönhetően mindennap kaptam 2 deci tejet és 2 kiflit tízóraira.

Mikor döntött úgy, hogy nem így akar élni?

Nagyon nehéz volt, hiszen példát nem láttam magam előtt. A két bátyám és a két nővérem elkezdte ugyan a középiskolát, de nem fejezték be, 9–10. osztály környékén otthagyták az iskolát. Ők is a közmunka fogságában ragadtak. 14–15 évesen kezdtem el azon gondolkodni, hogy hova tovább. Láttam magam körül a szegénységet, láttam, hogy az ötödik, hatodik, tizedik szomszédban is ugyanaz a helyzet, mint nálunk. A gyerekek nem tanulnak, munkahely nincs, csak a nélkülözés mindenütt. Bennem mindig megvolt az a vágy, hogy okosabb legyek, hogy többet érjek el, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer eljutok a tengerpartra, ez még ma is az egyik álmom. Szerettem volna nagy városban élni, külföldre utazni. Ezekre azonban akkor nem láttam lehetőséget. Az általános iskolában sem volt húzóerő, mert nem voltak olyan társak, akik szorgalmasan tanultak volna.

Mi hozta meg az áttörést?

Már akkor is azt mondtam, és a mai napig is azt mondom, hogy a legnagyobb ellenségem a szegénység volt. A szegénységet okoltam azért, hogy a céljaimat nem tudom elérni. Tudtam, hogy nem vagyok buta, tudtam, hogy eleget tanulok, de az akkori körülmények visszahúztak. Mintha egy mocsár lett volna körülöttem, amibe beleragadtam. Az áttörés egyébként 7. osztályban történt. A fejemben akkor dőlt el, hogy nekem tanulnom kell, mert a felvételibe beleszámítanak az év végi eredmények. Nyolcadikos voltam, amikor a történelemtanárom elvitt egy szavalóversenyre, mert felfedezte, hogy jól tudok verset mondani. A versenyt Edelényben rendezték, ahol első helyezést értem el. Emlékszem, előtte rettenetesen féltem, izgultam, remegtem, a hangom is elment, nem tudtam, mi lesz most velem. És amikor kiderült, hogy első lettem, azt sem tudtam, hogy miért. Aztán jöttek sorra a versenyek, amelyek sikerélményhez juttattak, és olyan lökést adtak, hogy végre el tudtam hinni: elérhetek valamit. Jött a felvételi, a jelentkezésemet az edelényi Szent János Görögkatolikus Gimnáziumba adtam be. Heten jelentkeztünk az osztályból, de csak kettőnket vettek fel. Engem és egy kislányt.

Számított rá, hogy felveszik?

Nagy meglepetés volt, mert, őszinte leszek, akkoriban kevés roma diákot vettek föl gimnáziumba. Nem mondom és nem is feltételezem, hogy a származásuk miatt, hanem azért, mert nem voltak jó tanulmányi eredményeik. Amikor a családom megtudta, hogy felvettek, örültek, én viszont akkor még nem gondoltam arra, hogy mi lesz a gimnázium után. Csak 10.-ben fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék történelem-földrajz szakos tanár lenni.

Az új iskolában hogy ment beilleszkedés?

Az első évben nagyon nehéz volt. Addig egy elmaradott, szegény faluban éltem, és hirtelen egy városi elit gimnáziumba kerültem. Azt se tudtam, hogy hogyan szólítsam meg az osztálytársaimat. Mi a helyes? Miről szoktak beszélgetni? Az első három hónapban csak nézegettek, méregettek. Volt, hogy beszóltak, nem akarták, hogy melléjük üljek, előjött a cigánykérdés is. Az első két évben éreztem a két lépés távolságot. Azonban mindez bizonyítási kényszert váltott ki belőlem. „Jól van. Ha így gondoljátok, akkor majd meglátjátok”, mondtam magamban. És akkor még többet tanultam. 10.-ben már a legjobb voltam az osztályban. Reggel fél 6-kor keltem, és este fél 6-ra értem haza, mert bejárós voltam. Így telt minden napom. Anyu és apu mindig azt mondták, „te ne csinálj semmit, csak tanulj”. Nagyon büszkék voltak rám. Nem volt könnyű, de a kitartás megmaradt bennem. Tizedik osztálytól rendszeresen vittek a tanáraim szavalóversenyekre. Országosra, kárpát-medenceire, és mindenütt ott voltam az első háromban, de legtöbbször első lettem. Benne voltam az iskola színjátszó körében is, gyakran felléptünk. Aztán 12.-ben nagy változást hozott az életembe, amikor Edelény polgármestere közölte velem és a szüleimmel, hogy anyagilag támogatni fog engem, hogy egyetemre mehessek. Molnár Oszkár elmesélte, hogy ő honnan indult, szinte a semmiből. Nagyon megható volt.

Mennyire változtatta meg az életét ez a támogatás?

Én enélkül is tanultam volna, mert megvolt bennem az akarat, de fantasztikus érzés volt, amikor megvettem az első Nike-cipőmet. Mást nem is vásároltam a pénzből, mert odaadtam a szüleimnek. Óriási segítség volt, áttörést jelentett az életünkben. Talán akkor volt az első olyan telünk, amikor nem kellett nélkülöznünk, és elég tüzelőt tudtak vásárolni a szüleim. Anyu mindennap tudott élelmiszert vásárolni és főzni. Akkor szűnt meg nálunk a szegénység. Remélem, ez így is marad, mert most már én is sokkal többet tudok segíteni. Szeretném megemlíteni az edelényi gimnázium igazgatónőjét, Flaskó Attilánét is, aki a második anyám volt azokban az években. Felkarolt engem, a kis cigány gyereket, és mindenben támogatott. Egyszer vett nekem egy MP3 lejátszót. Azelőtt soha nem kaptam ajándékot. Annyira meghatódtam, hogy majdnem sírtam, amikor átadta. Szívesen emlékszem a gimnáziumi évekből arra is, amikor eljött az iskolába Áder János köztársasági elnök, hogy a környezetvédelem mellett kampányoljon. Azon a rendezvényen én szavalhattam el a Himnuszt. Akkor értettem meg, hogy az iskolám mennyire büszke rám, hiszen méltónak tartott erre a komoly feladatra.

Amikor először beszélgettünk, említette, hogy színművész szeretett volna lenni. De mégsem a színművészetire jelentkezett. Miért?

Egy szavalóversenyen az egyik színész azt mondta nekem, hogy minimum a színművészetire kell mennem. A tanáraim is biztattak, hogy próbáljam meg. De nem mertem. Végül a közgazdaságira adtam be a jelentkezésemet. Fel is vettek a Miskolci Egyetemre, de egy fél év múlva rájöttem, hogy amit tanulunk, az nem érdekel engem. A közéleti kérdések azonban mindig is érdekeltek, szerettem volna megváltani a világot, szerettem volna segíteni az embereknek, úgyhogy átjelentkeztem politikatudományokra. Ezt nagyon szeretem, mert olyan témákkal foglalkozunk, amelyek érdekelnek. Az idén beadtam a jelentkezésemet a jogi karra is, igazságügyi igazgatási alapszakra, így ősztől mind a két szakot viszem.

Szeptembertől hátrányos helyzetű általános iskolásokat fog mentorálni a Tanítsunk Magyarországért! program keretében. Miért vállalta ezt a feladatot?

Egyszerűen a múltam az oka. Én is hátrányos helyzetű gyerek voltam, és egy kicsit még mindig annak tartom magam. Valahogy ez beleég az ember lelkébe, de lassan-lassan elhagyom. Jól tudom, hogy milyen nehéz kitörni a szegénységből, és megváltoztatni azt a sztereotípiát, hogy belőlünk nem lehet semmi. Sajnos ezt a tanárok is sokszor hangoztatják. Tudom, hogy milyen a szegénység, tudom, hogy milyen nehéz tanulni szerény körülmények között, és tudom, hogy mennyire fáj, amikor nem akarnak elfogadni. Sokat jelentett volna, ha annak idején nekem is lett volna egy mentorom, aki azt mondta volna, hogy „neked tanulnod kell”. És meg tudtam volna beszélni vele, hogy milyen iskolák vannak, hol mit lehet tanulni. Ha a szülők csak nyolc általánossal rendelkeznek, esetleg egy szakmával, nem tudnak ilyesmiben segíteni. Ha lett volna egy mentorom, akkor most a színművészetin lennék. Mert azt mondta volna, hogy „ne add fel az álmaidat, bízz magadban! Mert ha nem is vesznek föl, de legalább el tudod mondani, hogy megpróbáltad.” Néha csak egy mondat kell, hogy az ember irányt váltson.

Milyen mentor szeretne majd lenni?

Rendkívül fontosnak tartom, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek is megismerjék a világot. A szépet, a rosszat, és meg kell találniuk a célt, amiért érdemes küzdeni. Ha nincs cél, akkor a gyerek feladja, nem tanul, csak sodródik az árral. De ha meg tudom neki mutatni, hogy van élet a telepen kívül, van jobb oktatás az általános iskolán kívül, és hogy a szegénységből ki lehet lépni. Például ha elviszem az állatkertbe, akkor lehet, hogy állatorvos vagy állatgondozó akar majd lenni. Vagy ha megnézünk egy filmet, amiben zsaruk szerepelnek, lehet, hogy elhatározza, rendőr lesz. Mert lehet, hogy csak ennyi motiváció kell a számára.

Ha végez az egyetemen, mivel szeretne foglalkozni?

Egyvalamiben biztos vagyok, hogy azoknak az embereknek szeretnék segíteni, akik hasonló helyzetben vannak, mint én. Szeretném megteremteni a lehetőséget, hogy a szegény sorsú fiatalok eljussanak az egyetemre. Szeretném, ha minél többen sikeresek lennének. Ezért küzdök, tanulok, néha úgy érzem, hogy helyettük is, hogy tudjak nekik segíteni. Lehet, hogy ehhez a politika fog hozzásegíteni, lehet, hogy valamelyik civil szervezetnél fogok dolgozni, de mindig az lesz a célom, hogy irányt mutassak a szegény sorsú fiataloknak. Úgy érzem, hogy nekem ez dolgom. Ezért választottam a politikatudományokat és az igazságügyi igazgatási szakot.

A közösségi oldalon láttam egy bejegyzését. Azt, hogy végtelenül felháborítja az egyik politikus nyilatkozata, aki úgy fogalmazott, „a cigány asszonyok pénzért szülnek”.

Férfiként is megalázó, érzem, hogy valaki ilyesmit mond. Hogy az én édesanyám azért szült engem, hogy több pénze legyen! Vagy hogy a nővéreim azért szülték a gyermekeiket, hogy pénzük legyen. Undorítónak tartom, hogy valaki azt feltételezi egy nőről – teljesen mindegy, milyen származású –, hogy pénzért szül. Szerintem a gyermek a világ legnagyobb csodája. És amint írtam is a posztomban, amikor megszületik a gyermek, és az anya karjaiba teszik, biztosan nem azt fogja mondani, hogy „hú, de jó, 12 ezer forinttal több”, hanem sírni fog és mosolyogni. Ezek pedig örömkönnyek lesznek. Felháborító, hogy valaki úgy akar politikai előnyt kovácsolni magának, hogy lenéz és becsmérel egy népet, annak asszonyait, édesanyáit. Erre nincsenek szavak!

Hegyi Erika

Névjegy: Dudu Ádám

Született: 1998.

Tanulmányok: Szini Általános Iskola, edelényi Szent János Görögkatolikus Gimnázium és Szakképző Iskola, Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar politikatudományok

Elismerések: rengeteg szavalóversenyt megnyertem, az iskola díjat is megkaptam, amit csak az kaphat meg, aki a legtöbbet tette az iskoláért

Szabadidő: Szívesen focizom vagy sétálok

Célok: Minden vágyam, hogy egyszer doktorálhassak. Szeretnék egy külföldi egyetemen is tanulni kommunikációt, illetve az egyetemi TDK-án is szeretnek részt venni.