Segíts, hogy egyedül csinálhassam!

Az 1986-os év meghatározó volt pályafutásom során: ekkor találkoztam először sérült gyermekekkel. Nevelésüket integrált körülmények között valósítottuk meg. Először mozgássérült, majd tanulásban, beszédben, látásban akadályozott és egyéb különleges fejlődésű gyermekek kerültek az intézményünkbe. Ezt az időszakot végigkísérte az elméleti képzés, a tanultak gyakorlati alkalmazása. Kiss Józsefné írása.

Sokat köszönhetek az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola tanárainak, akik folyamatosan segítették azokat az óvodapedagógusokat, akik az integrációt szem előtt tartva nevelték az ép és a sérült gyermekeket. Alapvető szakmai feladat volt, hogy minden gyermeknek egyéni fejlesztési tervet készítsünk: hiszen azonos diagnózis esetén is más-más feladatot kellett aktuálisan megoldani. Nagyon hamar megtapasztaltam, hogy hosszú, kitartó munka kell ahhoz, hogy egy apró lépést haladjunk: akár a mozgásban, akár a kommunikációban, akár a közösség szabályainak, szokásainak megismerésében, betartásában.

Micsoda különös értéke van annak a fejlesztőmunkának, ami által a gyermek megteszi az első önálló lépéseit vagy megtanul kerékpározni. Micsoda érték, hogy a gyermek nehezen mozgó kezét újra és újra próbálgatja, hogy együtt ebédeljen társaival. Hosszú ideig tart, amíg képes lesz a sérült kezével valamilyen eszközt megfogni, vele nyomot hagyni a rajzlapon. A hatás mindent felülmúló, a pedagógusoknak is, a gyermeknek is, akit a siker újból és újból próbálkozásra ösztönöz. Azt képviseltem, hogy a veleszületett, vagy szerzett képességhiány nem lehet akadálya annak, hogy a gyermek élhesse kortársai életét. Sokat mozdultunk ki az intézményből játszótérre, bábszínházba, gyermekrajz-kiállításra jártunk.

Most, hogy írom e sorokat, eszembe jutnak olyan különleges élmények, melyeket kevesen élhetnek át. Egyik karját nem használó gyermek a mosdóban ép kezét tartotta a vízcsap alá, egyik társa felszólítás nélkül hozzálépett és sérült karját a mosdóba igazította. Másik alkalommal egy alig mozgó gyermeket vittem a csoportszobába, ebédhez készültünk. Egy tanulásban súlyosan akadályozott kisfiú kérés nélkül kihúzta a széket, hogy a sérült gyermeket az asztalhoz ültethessem. Kedvenc játékuk a bújócskázás volt. A hunyó én voltam és résnyire nyitva hagyott ajtónál figyeltem az eseményeket. Az egyik gyermek otthagyta biztonságos helyét és egy széket tett a sérült társa merev lábaira, mert az nem fért be az asztal alá.

Sokszor gondolkozom azon, hol „romlik” el az egész? Mikor vesztik el az emberek ezt a fajta toleranciát, a magától értetődő segítségadást, az előítélettől mentes együvé tartozás érzését. Az egészségesen született gyermek személyisége is gazdagodik azáltal, hogy integrált körülmények között fejlődhet.

Negyven év óvónői munka után önkéntesként dolgozom tovább a Miskolci Otthon Segítünk Alapítványnál. Sérült gyermeket nevelő szülőknek kínálunk kikapcsolódást, kézműves foglalkozásokat, pszichológiai tanácsadást. Legújabb programunkra (Bábok és babák) fiatal szülőket várunk gyermekükkel együtt, amelyen megtanulják a bábkészítés fortélyait. A Paramuzsikusok Csengettyűzenekarának tagjai tanulásban akadályozott felnőttek. Nagyon szeretik a zenét. Fellépéseken megtapasztalhatják az adni tudást, a sikert. Ez a társadalmi beilleszkedés fontos része. Öt éve vagyok segítője a zenekarnak, részese a próbáknak, a gyakorlásnak, a fellépéseknek. Teljes életet élek, nagyszerű érzés, hogy adni tudok és hozzájárulhatok a lélek akadálymentesítéséhez.

Szerzőnk önkéntes segítő