Itthon hogyan lehetnénk otthon

A cégemnél egy időben volt egy indiai kollégánk. Informatikus, képzett, tehetséges fiatalember. Beszélgetve vele megtudtam, hogy egyáltalán nem egy porlepte viskóból jött, vagy egy borzalmasan zsúfolt lakónegyed valamelyik betoncellájából. Egy nagyon szép házban lakott, kert, medence, minden, ami kell. Az itteni mércével sem keresett rosszul. Megbecsülték, karrier is megvolt. Itt Magyarországon messze nem tudott olyan környezetet biztosítani magának, mint ott, a kilátásai sem voltak olyan fixek, mégis idejött családostól. Kiss László jegyzete.

Hogy miért? Ezt mondta: mert a gyerekeimnek is ki kellett lépniük minden nap a kertkapun, és ami odakinn volt, az már más világ. A szegénység, a kosz, a borzasztó szolgáltatások – azaz az élet általános minősége, ami felé minden részletében csak az tudja emelni magát és családját, aki egy zárt külön világban élt, milliomos rabként egy zárt negyed vagy városka önkéntes foglyaként.

Itt Európában – mondta – nem kell milliomosnak lennie hozzá, hogy jobb szívvel ballaghasson végig egy utcán, vagy lépjen be egy kórházba, iskolába.

Mindez azért érdekes, mert kicsit összecseng azzal, amit egy Angliából hazatért fiatal mérnök házaspár mond: meg vannak elégedve az itthoni keresetükkel, a karrierrel, az a kis plusz, ami az életszínvonalban hiányzik, pótlódik a család, a haza, az itthonlét jutalmával.

Sőt! Azt tapasztalják, itthon többet tudnak megtakarítani. No de a többi az szinte megszokhatatlan nekik, pár évnyi távollét után már. Hogy is fogalmazzak, hogy pontos és ne hangulatkeltő legyen. Elszoktak attól, ahogyan itthon nálunk a hivatalokban, az ügyintézés során az emberekkel bánnak. A stílus, a nemtörődömség, a nem válaszolás, a segítőkészség, a rugalmasság és a gyorsaság teljes hiánya. A hihetetlenül bonyolult, bürokratikus eljárások.

Ott kinn azt érezték, hogy a gyerekek iskoláztatásában, a betegségeikben a segítségükre akarnak lenni. Törődnek velük, holott senkik voltak, „gyüttmentek”, ahogy azt nálunk mondják vidéken, és unos-untalan lehúzni, fizettetni se akarták őket.

Egy kis dolog, ami igen nagy dolog: a hölgy rákos betegségét kezelték kinn és azonnal adtak egy telefonszámot, egy olyan szakértő nővérét, aki az ilyen betegekkel foglalkozik, és bármikor hívható, ha gond van, ha tanács kell. Itthon fél év előjegyzésre kaptak időpontot az endokrinológus orvoshoz – így most kijárnak vissza Angliába a kezelésekre inkább.

Nekem, akik a hatvanas években voltam gyerek, a hetvenesekben diák, már attól is könnybe lábadt a szemem a rendszerváltás után, hogy nem cseszhet le csak úgy az utcán egy rendőr és lábremegés nélkül megújíthatom a személyim. Avagy nem kell tíz évet várni egy telefonra, húszat egy lakásra, ötöt-hatot egy autóra.

De hát ez a nemzedék már lassan kifelé tart a munka világából, az újak pedig nem ehhez mérnek. Nem az a mérce, hogy honnan indultunk. Hanem az, ahol nekünk, a szomszédainknál magát mindig egy kicsit többre tartó országnak már tartania kellene. A külföldi tapasztalás pedig csak tovább erősíti ezt az igényt: nem luxusra vágynak, hanem normális életminőségre. Amire az indiai kollégánk is. Neki már a saját céljait nézve legalább már megvan.

Kiss László