„Nagyon szeretem a Sirályt” - Interjú: Kiss Csabával, a Sirály című darab rendezőjével

Miskolc - Mire számíthat, aki megnézi a Kiss Csaba rendezte Csehov-darabot a Miskolci Nemzetiben?Bár úgy alakult, hogy játszik is a darabban, mint rendezőt kérdeztük Kiss Csabát az „ő Sirályáról.”

A Sirálynak sokféle olvasata létezhet. Miként ajánlaná az „ön Sirályát”?

Kiss Csaba: A Sirály sikerének titka, hogy három generáció történetét, életesélyeit mutatja meg. Csehov eljátszik azzal, hogy különböző életstratégiák mentén, hogyan alakulnak az egyéni sorsok. Az én megfejtésemben mind a kilenc szereplő alakjában Nyinát és Trepljovot kell keresni, különböző társadalmi és időbeni viszonyok között. Két fiatalember, nagyjából érettségi után kezdeni szeretne valamit az életével, valami jelentőset, nemeset tenni. Sikert, csillogó, ragyogó életet és elismerést szeretne, mint a fiatalok nagy része. Ám ebbe durván beleszól a környezet, a külvilág, a szülők mohósága, a szerelem, a pénz, így a fiatalok lelkesedése, idealisztikus próbálkozásai megfeneklenek. Ugyanakkor a másik oldalról azt is látjuk, hogy hiába a kiteljesedett, sikeres pálya, a hírnév, az anyagi jólét, de belül a boldogságérzet roppant ingatag, s az ember mégis csak ki van szolgáltatva a többieknek. A „szülők” sem boldogok. Nagyon szeretem a Sirályt. Az első öt kedvenc darabom között van. Tíz éve tanítom a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, féléves kurzusom van belőle, másodéves színészeknek. 8 évvel ezelőtt meg is rendeztem Sepsiszentgyörgyön.

Miben nyújt újat ez a rendezés?

Kiss Csaba: A miskolci Sirály számomra egy programadó darab, mely megmutatja, hogyan képzelem el a színházat, mit jelentenek az emberi viszonyok, a látvány, a közönséggel való kapcsolat. Ha valaki megnézi ezt az előadást, egy vallomást kap tőlem és a színészeimtől, hogy szerintünk milyen egy csehovian derűs és fájdalmas világ. Az előadás különlegessége már a szereposztásból is kiderül, hiszen gyakorlatilag mindenki „mellé van osztva”, vagyis nem az alkatának megfelelő szerepkörben játszik. Trepljovot többnyire feszült hőstípusok, nyugtalan tekintetű fiatalemberek alakítják. Nálunk a jószándékú, szeretetreméltó, már-már mackósan kedves Molnár Gusztáv játssza. Nyinát naivákra illik osztani. A kamaraszínházbeli előadásban Bohoczki Sára inkább egy kölyökcica és egy menyét között helyezkedik el. Arkagyina, a híres, enyhén hiszteroid színésznő többnyire díva alkatú szokott lenni, Udvaros Dorottya, Eszenyi Enikő, Básti Juli –, nálunk a természetes, közvetlen és szerény Györgyi Anna játssza. És folytathatnám. Minden szereplőnk szabálytalan. Ez nemcsak az előadás szempontjából izgalmas kihívás, hanem a színészek számára is, mert sokkal izgalmasabb, mintha saját alkatukat kell színre vinni. Rendezőileg pedig megpróbáltam egy „új formát”, saját stílust létrehozni, ahogy Trepljov is, egy új színházi nyelvet keres, a megszokott, rutinos, „langyos víz” helyett. Valami mást, valami filozofikusabbat, életszerűbbet keresünk mindketten. Ez a Sirály a Trepljov előadása – és az enyém.

Csakhogy azóta sok új formát megjelenítettek már. Miben állhat még az újszerűség?

Kiss Csaba: Ez meglepetés. Remélem, mindenki észreveszi, aki betéved a Kamarába. Üres színpaddal nyitunk, és az egész színházi apparátust megmutatjuk. Gyakorlatilag a színházi illúzióval játszunk. A néző azért ül be a színházba, hogy elvarázsoljuk. Mi elé tárjuk a varázskellékeket is. Szándékaink szerint ez az új forma egy vallomás a színháznak önmagáról.

Mennyiben változott a rendezés azáltal, hogy a rendező, a váratlanul megbetegedett Gyuriska János helyére beugrott az író, Trigorin szerepébe?

Kiss Csaba: Nehéz döntés volt, mert én nem vagyok színész. A kollégák nagyon sokat segítettek, tanácsokkal láttak el, csiszolták a technikámat, és hihetetlenül érdekes helyzet lett, amikor hét színész rendezte a rendezőt, mint színész. Egyébként Trigorin érzéseit, gondolatait talán én ismerem a legjobban, hiszen drámaíró is vagyok. Több színház játszotta már a darabjaimat. Ismerem az íráskényszernek és az örök tökéletlenségnek a harcát. Most már úgy érzem, hogy sorsszerű ez a beugrás. Így azt is lehet látni, hogyan gondolja a rendező azt a figurát, amelyben Csehov önmagát írta meg – véleményem szerint.

Szalóczi Katalin