Az én olimpiám: Marosi István - A sportvilág igazi ünnepnapjai következnek

Ózd - Az ózdiak egykori világválogatottja az 1972-es, müncheni olimpián volt a magyar küldöttség tagja. Marosi István neve egyszerűen fogalom: az egykori Ózdi Kohász NB I-es kézilabda csapatának több, mint kétszázszoros válogatottja többszörös gólkirály volt, elnyerte az Év sportolója címet és a világválogatottba is meghívták.

– Az olimpia a sport igazi nagy ünnepe, ettől nagyobbat nem ismerek és nincs is – kezdte Marosi István, a sportág ikonja. – Londonban is a világ legjobbjai adnak számot arról, hogy mit tudnak, mire képesek. Aki volt már ötkarikás játékokon, tudja, hogy milyen felemelő érzés olimpikonnak lenni! Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy ott lehettem 1972-ben, müncheni játékokon és a világ krémje között versenyezhettem. Válogatottunk hetedik lett, pedig mi az első négy közé vártuk magunkat, mert a földkerekség csúcsalakulatai közé tartoztunk. Viszont sajnos átestünk a ló másik oldalára, ugyanis túlságosan sokat edzettünk és ez okozta a vesztünket: fáradt csapat benyomását keltettük. Nem az akaratunkkal volt baj, szomjaztuk a sikert, tudásunk alapján érmesek is lehettünk volna, s ha nem veszik szerénytelenségnek kijelentem, hogy akkoriban engem is a világ legjobb játékosai között jegyeztek.

Minden megtesznek

A hajdani kiválóság ezután arról beszélt, hogy a mai olimpikonok is átérzik azt, amit saját maga negyven esztendővel ezelőtt és a londoni szereplők szintén mindent megtesznek a minél eredményesebb helytállás érdekében. Marosi István szerint akik pontot szereznek, vagy érmesek lesznek, önmaguknak és országuknak szereznek elismerést.

– Egyszerűen lehetetlen megjósolni, hogy a magyar küldöttség mit ér majd el – folytatta az ózdiak volt világnagysága, majd így folytatta: – Vannak kiemelkedő tudású versenyzőink, akik hozhatják a „papírformát”, de születhetnek váratlan diadalaink is, ezért arra tippelek, hogy négy-öt aranyunk biztosan lesz. Ami pedig férfi kézilabdázóinkat illeti: be kell vallanom, hogy a szívem elsősorban értük dobog, de az egész magyar csapatért is reggeltől estig szurkolok majd. Így az elkövetkezendő több, mint két hétre megvan a programom: odaláncolom magam a televízió elé és mindent megnézek, közben pedig keresni fogom fiatalságom felejthetetlen emlékeit. Aligha tévedek, ha ezt mondom: csodálatos napok elé nézek, nézünk!

ÉM-KT