„Olyan nem történhet, hogy semmi ne maradjon ebből”

Onnan szemlélve, ahol most tart az életben Hajnal József, pályaíve nem szokványos. Bármi is történt vele, ami a sorsát alakítja, nem volt haszontalan, az írás a helyén van az életében – az utóbbi években írói munkásságában ötvöződik tanult szakma, szándék, tudás, tapasztalat. A Miskolci Egyetemen végzett mérnökből lett újságíró, a szolnoki Új Néplap volt főszerkesztője, a Magyar Rádió miskolci regionális stúdiójának egykori vezetője mára több kötetes szerző. Mindegyik könyvének megvan a maga története. Ő így mondja: „saját arca”. Új műve, a most megjelent Gurilla kapcsán kérdeztem. 

A könyvek témája alapján a szerzői érdeklődése meglehetősen változatos. Van-e a saját írói létére általánosan is igaz megállapítás: miért ír?
A Mákdobáló belső kényszer hatására született. Amikor újságíróként beszélünk valakivel, a tőle származó információnak csak egy töredéke hasznosul: a helyzet szempontjából éppen legfontosabb tényekből születnek a cikkek. Adott a téma és a terjedelem. De közben gyűlnek a meg nem írt emberi történetek. És egyszer csak azt mondod: „nahát, ezeket is meg kellene mutatni”. Mint ezt: a Hortobágyon nem tud kimenni a hodályból az öreg gyáros és a fiúcska. Az egyik a betegsége miatt, a másik, mert még kicsi. Az öreg rájön, hogy nagyon okos kisfiúval van dolga, és elkezd vele játszani. Úgy élik át a kitelepítés másfél évét a Rákosi-rendszerben, hogy egész nap játszanak, kenyérből, kukoricából készült bábukkal. 

A 2017-es Mákdobálót két év múlva követő Rézi királylány lesz „idegen terep” – a méhészkedés, a méhek világa íróként is megkövetelte a témában való elmélyülést. Mi késztette, hogy vállalja?
Sokat beszélünk a természet és a környezet értékeiről, ezek védelméről. És valójában ezekről a kis szolgákról semmit sem tudunk. Én legalábbis semmit nem tudtam a méhekről. A rácsodálkozásban Hubai Gruber Miklós segített. Egerben volt a Kossuth Rádió tudósítója. A jövedelme részben a rádiózásból, részben a méhészkedésből származott. Gyakran utaztunk együtt a fővárosba, ilyenkor a méhek társadalmáról is szó volt. Igen ízesen mesélt, Benedek Elek-i szinten. A kaptáron belüli szolidaritásról, hierarchiáról, munkamegosztásról. Mindig biztattam: „Miklóskám, ezt meg kellene írnod a gyerekeknek”. Nagyon jól írt. „Jó, jó. Persze.” Aztán Miklós meghalt. A könyv rám maradt.

Akinek meg kellett volna írni, már nem élt? Vagy ettől függetlenül is szívesen megírta, hiszen jó volt az ötlet?
Inkább az előbbi. Én erről a világról nem sokat tudtam. Csak éreztem a nyomást: ez nagyon érdekes, feltárandó terület, és ami könyv erről eddig gyerekek számára íródott, nagyon drága. Segített, hogy az egyik volt egyetemi szobatársammal beszélgetve egyszer csak azt mondta: „megyek már a családjaimhoz”. Okos és szorgalmas ember, a főmérnökösködés mellett méhészkedik. Elkísértem. Ott voltam nála egy jó ideig. Néztem mit csinál. Tanulmányoztam ezt a dolgot, aztán leültem és megírtam a mesekönyvet. A könyvből keletkezett egy produkció, hiszen a gyerekekkel nem lehet csak úgy beszélgetni. Hanem ott minden történik: torna, éneklés, vetítek nekik, mesélek, és nagyon jó érzés – már vagy negyven előadáson vagyunk túl. 

A Gurilla ifjúsági regény. Ifjúsági regény az öntészetről?!
Mérnökként végeztem Miskolcon, az egyetemen. Valamennyire értek is ehhez. Nyilván nem annyira, mint aki gyakorolja is ezt a szakmát. Három félévet hallgattam öntészetet. És amikor beszélgettem egy volt iskolatársammal, elárulta egyáltalán nincs utánpótlás. Miközben maga a szakma izgalmas, alkotó pálya: az üveg és a fém a régi állagából új formát nyerhet általa. Talán azért nincs iránta érdeklődés, mert rosszul hangzik, hogy öntész, kohász. Nagy, koszos tereket társít hozzá a képzelet, miközben az öntöde olyan, akár a patika. Sátoraljaújhelyen a Prec-Cast például a legnevesebb autógyáraknak állít elő, lenyűgöző technológiával. Azt gondoltam: el kellene mondani a 14-16 éveseknek, hogy ez szórakoztató, tele van számítógéppel, informatikával. A kalandos formához megtaláltam az interaktív, korszerűnek tekinthető megoldást: 32 QR-kódot építettem a szövegbe – ezek további hasznos információig vezetik el az olvasót.

Mivel éri el, hogy magát a könyvet kézbe vegyék?
Nagyon hálás vagyok a volt iskolatársaimnak, amiért összeadták a pénzt a könyv kiadására. Többségük öntész. Ez az összefogás teremtette meg a lehetőséget, hogy ha van például egy egyetemi nyílt nap, már minimális érdeklődés esetén is ki lehet rakni a Gurillát. És ha a kezébe veszi valaki, el is fogja olvasni, olyan a szerkezete. Egyszer csak benne találja magát ebben a világban, ahonnan nem fog kimenekülni - annyi minden történik vele.

A könyvekről azt tartjuk, hogy képesek a gondolkodást megváltoztatni, új világra kapukat nyitni. Így gondol a saját könyveire?
Amikor az újságírást kezdtem, egy nagyon helyes ember, francia tanár, későbbi kollégám Szolnokon, Valkó Mihály mindig azt mondogatta: „hatás, mindig a hatás”. Számomra is kérdés ez: milyen hatással lesz arra, aki forgatja ezt a könyvet. A Mákdobálónál egyértelműen arra törekedtem, hogy érzelmileg fogja meg az olvasóit. A többinél az értelmükre apellálok. Nagyon örülnék neki, ha a könyveim képesek lennének a gondolkodás megváltoztatására. Feltétlenül ezt szeretném.

Van-e visszajelzése, hogy mennyire sikerül megtalálnia az olvasóit?
A Mákdobálóval sok helyen megfordultam. Mentem, ahová meghívtak, és oda is, ahová egyszerűen csak el akartam menni: ahol gyerek voltam, hogy megmutassam, mi lett a nagyapám, a tanító bácsi unokájával. Az a könyv nem a boltokban kelt el. Ma már boltokban nem lehet igazán eladni a könyveket. Ez nem sikerágazat. Nagy fájdalma és kétsége minden írással foglalkozónak: vajon elolvassák-e azt, amit leír. Bármerre jártam, eljöttek az érdeklődő emberek, meghallgattak. Kitapintható volt a figyelem. Én azt soha nem is gondoltam volna, hogy ilyen, rám és a munkámra irányuló figyelmet érezhetek majd. Ez olyasmi, mint a színházban, amikor azt érzi az előadó, hogy isszák a szavait, a közönsége benne van ugyanabban a helyzetben. Partnerek. Írni nagyon jó. És ezeknek a találkozásoknak az élménye is nagyon jó volt.

Ebből a kettős tapasztalatból mi következik? Milyennek képzeli a jövőt? 
Felvillan mindig előttem a kép, a Ray Bradburry Fahrenheit 451 című könyve nyomán készült Truffaut-filmből: a menekülők az erdőben mondják az elégetett könyvek szövegét. Őrzik és átörökítik a könyvek által közvetített értékeket. Ezt a saját korunkra alkalmazva láthatjuk mulatságosnak, de a sírógörcs is elfoghat tőle. Talán naivitás a részemről, talán a mérnöki énem ad okot a bizakodásra: minden hatásra fellép az ellenhatás. Látjuk a vonaton utazva: mennyire ráfonódnak az emberek a telefonjukra. El nem tudom képzelni, mi az, amit két órán keresztül néznek. Kellenek a könyvek. Kell majd lennie valaminek, egy kütyünek, vagy tablettának, bárminek, amivel az emberek magukhoz vehetik a könyveket. De az nem lehet, olyan nem történhet, hogy semmi ne maradjon ebből.