Úgy természetes, hogy nem másnak játszik

„Megszakad a szívem nem egyszer” – a szerepéről beszélgetve mondja ezt. Ő a „szomorú-szép történet”, a Szőcs Artur rendezte Feketeszárú cseresznye Irinája. „Hasonlít rám. Vagy én őrá” – ez is előkerül, a karakter és a színész viszonyát megvilágító önértékelésként.

Selmeczi György és Novák Eszter osztályában végezte a Színház- és Filmművészeti Egyetemet.

Czvikker Lillát kérdeztem.

A tragikus balesetben elhunyt Fehér Alfrédról, a Fehér Elephántról írt szakdolgozatot.

Ascher Tamás mondta róla: A Néző. Én sokáig nem tudtam, ki ő – csak láttam a portán az elefántrajzos kis levélkéit. Az osztálytársaim mondták, ő az a fejkendős ember, aki mindig jön, vizsgát és előadást néz, megírja a blogjában. Annyi mindent látott, annyi minden érdekelte. Mindenkihez volt jó szava, rólam is szépeket írt. Szerettem és tiszteltem. Fontosnak tartottam, hogy legyen róla emlék.

A néző dolga a nézés, a színész dolga általában nem az, hogy visszanézzen. Mire jött rá vele kapcsolatban?

Érdekelt, mint ember és mint személyiség. Szakmai, még inkább emberi érdeklődésnek gondolom az övét.

Számít önnek egyébként a színpadon az, hogy nézik és ahogyan nézik? Úgy értem: befolyásolja a játékát a nézőtér rezdülése?

Soha nem tudnék úgy játszani, ha erre kellene figyelnem. Nem gondolom, hogy ez a teljesítményemen bármit is változtatna. Ugyanúgy oda kell tennem magam, ha két ember néz, mint amikor több száz.

Miért Miskolcot választotta?

Az egyetemi gyakorlatom a fővárosban, a Katona József Színházban volt. De fel sem merült, hogy ne ide jöjjek. Szőcs Artur hívott, miután Nyíregyházán együtt dolgoztunk, a Chicago-rendezésében. A pályámnak nagyon az elején tartok, ilyenkor az a legfontosabb, hogy minél többet játsszak és tanuljak.

Mit tanul abból, hogy a miskolci Don Juan két felvonása között másodmagával végig ott áll az előszínpadon?

Ilyen még soha nem történt velem.

Mi az értelme?

A nézők jönnek-mennek. Nem beszélgethetünk velük. Egyszerűen csak: léteznünk kell. Várnunk valakire. Hogyan vár az ember? Valahogyan mindig másképpen. A színész feltalálja magát, hogy mit csináljon húsz percen keresztül – akkor is, ha van bent néző, akkor is, ha nincs bent senki a nézőtéren. Úgy természetes, hogy nem másnak játszik, hanem azt játssza, hogy vár valakire.

Gondol-e rá közben, hogy ha megjön a férfi, akire vár, majd önt választja-e?

Csak arra gondolok, hogy jön-e egyáltalán. És mikor.

„Folyton az az érzésem, hogy a régebbi időkben kellett volna élnem”. Ezek az ön szavai egy interjúból…

…édesanyám mondja mindig, hogy öreg lélek vagyok. Vágyom vissza valamibe, nem tudom megmondani hová.

Azért hozom szóba, mert a Feketeszárú cseresznye, amelynek az egyik főszerepét játssza, erről a régről is szól. Teljesít valamit a vágyából ez a szerep?

Nem gondoltam rá így. A nagyszüleim történeteit hallgatva elfog valami melankólia: miért nem láttam, miért nem éltem át én is mindezt. Egy régről szóló mű nem adja meg az érzést, mintha ott lennék. Örülök, hogy megismerhettem az előadás által Hunyady Sándor írói világát. Jó érzés megpróbálni megjeleníteni egy másik kort – ez a színház lényegi elemeinek egyike.

Mi segít eljátszani ezt a szerepet?

Irina hasonlít rám. Vagy én őrá. Lobbanékony a természetem. Az is sokat segített, hogy ez a történet szerelmi háromszög. És azért a szerelemben az ember tud a saját tapasztalataiból is merítkezni.

Nem tipikus szerelmi háromszög.

Valóban. Nem az. Amire ebből a helyzetből nem terjed ki a személyes tapasztalatom, abba megpróbálok belehelyezkedni, figyelek a másikra, és ez elég lehet, hogy megértsem a dolog súlyát, és megtörténjen velem a színpadon.

Mi a „dolog súlya”?

A darabbeli szerb házaspár tiszteli egymást, de nincs közöttük szerelem. A nő a magyar férfihez vonzódik és viszont, de sokáig nem engedik szárnyalni az érzéseiket. A szerelmet képtelenség elfojtani, az érzelmek túlcsordulnak. Dönteni kell.

A döntő pillanat a férfiak egymásnak feszülése: harc, amiben valakinek győztesnek kell lennie. Attól kap teret és attól válik igazán drámaivá a jelenet, ahogyan Irina megszólal benne. Ahogyan kiszakad önből a kérdés: van-e nekem egyáltalán lelkem. De hát micsoda kérdés ez?

Van lelke Irinának, éppen azért kérdez: valóban sorsfordító a választás, ami mindenből kiragadja és az ismeretlenbe löki. Felmondja a házasságát. Szerb ember, aki megtagadja az övéit. Magyarok közé készül, a szerelmével. Szeretném azt gondolni, hogy bár a sorsom soha nem kényszerített még ilyen helyzetbe, de tudnék választani.

A „lélek” a gyötrő kulcsszó.

Soha nem gondoltam, hogy a férfiak ne számolnának a nő érzéseivel. Azért nincsenek figyelembe véve ezek az érzések, mert nincsenek kimondva.

Huszadik századi drámai helyzet, huszonegyedik századi nézői szemszögből: egy mai szerelmi drámában már aligha lenne kérdés, hogy a nő nem a küzdelem tárgya, hanem önálló akarattal rendelkező lény.

De való igaz, hogy a darabban akkor az egyszer kapunk híradást róla, hogy mi zajlik Irina lelkében.

Ez az őszinte pillanat közelíti a történetet a mához.

Ez belső monológ, kihangosítva – kimondja, ami odabenn tombol.

Szép a zene, és szépen énekel. Hogyan kerül ennyire összhangba az emberi érzés, a szöveg és az ének?

Az utolsó dal a Djelem, djelem – kitör belőlem mindaz az érzés, ami Irinaként felgyűlt bennem.

Gyakorolható, hogy őszinte legyen?

Nem tudom, hogy ez gyakorlás kérdése-e.

Annyira benne tud lenni ebben a darabbeli sorsban, hogy lehetségessé válik előadásról előadásra pontosan így megszólalnia?

Négy dalt énekelek, és mindegyik egy bizonyos, pontosan meghatározható állapotból szólal meg. Ha nem lennének ezek a helyzetről helyzetre felépülő állapotok, a dalok akkor is megszólalnának, de valószínűleg nem ugyanígy. Ez tudatos játék, de nagyon sok ösztönös elemmel. Azért is lehet így, mert nagyon hasonlítunk Irinával.

Nem lehet nagyot tévednie?

Artur nagyon sokat segített benne, hogy ne lehessen. Márkkal (Bodoky Márk – a szerk.) is fantasztikusan jól dolgoztunk együtt, olyan munka volt ez, amiben tudtuk is egymást segíteni.