Az utolsó csizmadia

Strand a Hámori-tóban

Kissé hihetetlennek tűnik, de még két méter mélyen is 20-22 fokos a tó vize, ezért 1931-ben egy strandfürdőt építettek rá, mely cölöpökre épült, és egészen 1944-ig működött. Akkoriban még ez a vízhőmérséklet megfelelő volt fürdőzésre a lakosságnak, manapság már nem hiszem, hogy sokakat vonzana. A strandot 1931. júniusában avatták fel egy Strand szépe versennyel, melyen Tasnády Fekete Mária szépségkirálynő is megjelent.

Sőt, ennél merészebb ötletek is voltak a tóval kapcsolatban. A harmincas években a Földművelésügyi Minisztérium ezt a levelet kapta Lillafüredről, melyben egy jövőbeni szabadtéri medence terveiről alkudoznak:

(Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7., 252. oldal

A Hámori-tó úszóversenyeknek is adott otthont, például a Magyar Úszó Szövetség propaganda-versenyének is. Sőt, ekkor a magyar vízilabda "B" válogatottja is a hámori habokban pólózott. (És győzött 4-1-re az Északi kerület válogatottja ellen.)

Egy képeslap a kivégzésről

Henriket és feleségét Deutsch Rozát holtan találták, Henrik húga Gizella azonban még élt. Életéért hosszasan küzdöttek a miskolci kórházban, de sajnos őt sem lehetett megmenteni. Mindössze 15 évet élt... Henrik fél éve nősült meg, és a felesége áldott állapotban volt...

1911. október 31-én Regula Edét bűnösnek mondta ki a bíróság három rendbeli gyilkosság és rablás bűntettében, ami miatt kötél általi halálra ítélte. A bíróság közel 50 tanút is meghallgatott, köztük a teljes edelényi csendőrséget.

A kivégzésről már napokkal előtte tudott Bali Mihály hóhér, aki Faddról indult útnak, hogy Miskolcon végezze el a kötelességét. A Miskolczi Napló újságírójának elmondta, hogy ez a 27. kivégzése lesz a hosszú évek során. Két segédjével érkezett városunkba. Az egyik, Gold nevezetű segédjének azonban már a 89. esete, mivel már az előző hóhérnak is pribékje volt.

Szabó János, az utolsó céhbeli csizmadia Miskolcon

Több fővárosi újság is készített interjút Szabó Jánossal, az utolsó, még céhbeli csizmadiával Miskolcról. Legalábbis ezt hinnénk, ha csak Szabó bácsi nevét írnánk be a keresőbe. A valóság az, hogy a Világ című újság 1925-ös írását a Budapesti Hírlap 1928-ban és 1935-ben is lehozta új hírként, kisebb-nagyobb módosításokkal.

Ez a bevezető az 1935-ös cikkhez íródott:

Négyszáztizenkét esztendős a nemes testü­let, amelynek tagjai tündöklő kordován csizmákat csináltak, rámás remekeket.

— 999 csizmadia él Miskolcon, — mondo­gatták kevélyen évszázadokon át a mesterek, ragaszkodtak a 999-es számhoz, bárhogyan is alakult a statisztika.

Egy bizonyos, hogy 1760 körül 412 csizmadia tömörült a céhben, amelynek rézveretes ládája, ragyogó cintányérjai, cifrán rajzolt oklevelei muzeális emlékké fakultak.

Gőgös, rátarti emberek: voltak a miskolci csizmadiák.

Az ő kezükben volt a város irányítása. Valamikor nemzeti viseletben járták be a városokat; az Orbán-napi vásár a csizmadiák nagy ünnepe volt, tarka ceremóniák közben vonult fel a céh főmestere, Ceharnon magister.

Nemcsak az eszük miatt, de a testi erejük is segítette őket a tekintélyben. Egy időben féltékenykedtek az asztalosokra, mire a vérmes csizmadiák úgy intézték el a villongást, hogy formális utcai harcban elagyabugyálták a másik céh tisztes tagjait."

(Budapesti Hírlap - 1935. március 12.)

Lássuk hát a beszélgetést az utolsó céhbeli csizmadiával:

,,(A Világ miskolci tudósítójától.) Miskolc nevezetességei között a kocsonya mellett legsűrűbben kilencszázkilencvenkilenc csizmadiáját szokták emlegetni. Ez a szám természetesen fiktív, de valami alapja mégis van. Volt ugyanis egy év, amelyben a nemes csizmadia-céh hatszázhatvanhat tagot számlált s minden bizonnyal ennek a számnak a fordítottja fészkelődött a köztudatba.˝

Már csak nyolcvanöt csizmadia van Miskolcon

A csizmadia-céh mindig is a legtekintélyesebb volt a miskolci céhek között. A céh négyszázhárom évvel ezelőtt Lajos király idejében alakult meg s első atyamestere Varga Mihály volt, az utolsó Józsa István, akinek elnöklésével a céhtársulati gyűlés 1872 május 17-én „engedve a törvény minden rendeletének és megértve a kor szavát", kimondotta a céhnek ipartársulattá való átalakulását.

Ezzel kezdődött e híres mesterség hanyatlása. A tündöklő rámás csizmákat mindjobban kiszorította a cipő és a mesterek, akiknek remekeit még külországi vásárokon is megcsodálták, kénytelen-kelletlen, „suszterségre" adták magukat. Múzeumba vándoroltak a rézveretes céhládák, cintányérok és pecsétes okiratok, a céhbeli élet emlékei és a csizmadiák sorait egyre-másra tizedelte a divat. Ma már csak nyolcvanöt csizmadiája van Miskolcnak s ezek között is csupán egy, aki a sárguló, porosodó okiratok mellett élőszóval idézgeti a céhnek le­tűnt életét.

„Heverd-el-hétfő" és Isten dicsőségének terjesztése

— Egy fél liter még csak lemegy — mondja mosolyogva — de egy decivel több, bizony már elcsavarja ezt a vén fejemet.

A céhbeli életről faggatom Szabó bácsit.

— Hajh édes fiam, — fohászkodik neki — szigorú idők voltak azok! Nem bogározhatott az ifjúság úgy kénye-kedvére mint manapság. Két pengő forinttal büntették azt, aki „heverd-el-hétfőt" tartott és a dékánok ügyeltek arra, hogy a templomba járást el ne mulassza az inas, a segéd, meg a mester. Mert hogy szabály szerint is főkötelessége volt mindenkinek az Isten dicsőségének terjesztése.

— Aztán meg — folytatja — vándorolni kellett a legénynek. Évente kétszer volt helyváltoztatás: Szent János napján és karácsonykor. Aki sűrűbben váltogatta a helyét, arra nem jó szemmel néztek a céhben. Én 50-ben gyöttem meg a vándorlásból. Debrecenből baktattam hazafelé, néha felkapaszkodtam egy szekérre, mert akkor bizony hire-hamva se volt a vasútnak.

— Hanem — csillan fel a szeme — értettem is a mesterséget. Olyan karmazsin-csizmát remekeltem a hugámnak, hogy még a mulatók is eltátották a szájukat. Utána vacsora volt a Csillag szálóban, ott ültem az atyamester jobbján, a segédek hordták a cintányérokban a gulyást, és egyre-másra ürültek a társpoharak. Hej, szép nap volt az, legszebb napja az életemnek!"

(Budapesti Hírlap - 1935. március 12.)