Legendák a Diósgyőri várról: alagutak, boszorkányok és Ekebontó Borbála

Olyan legendákat gyűjtöttem össze a diósgyőri vár történetéből, melyek évszázadokon keresztül szájról szájra, apáról fiúra szálltak a nép körében. A legendák mindegyike meglehetősen kétes igazságtartalommal rendelkezik, de nagyon érdekes. 

Alagutak a diósgyőri vár alatt

Talán a legtovább az a legenda élt a diósgyőriek körében, hogy a diósgyőri várat az egri várral egy titkos alagút kötötte össze. Ezért tudott olyan hatásosan védekezni a török ellen a heves megyei város, mert a föld alatt élelem- és fegyverutánpótlással látták el Borsod vármegyéből. 
Ugye, azt mondanom sem kell, hogy ez nem igaz. A 16–17. században egy ilyen alagút kivitelezésére egész egyszerűen nem volt lehetőség. Nem álltak olyan szinten technikailag, ami ezt lehetővé tette volna, ráadásul a Bükk is túl messze volt Egertől egy alagút építéséhez. A népnyelv egy másik alagutat is emlegetett teljes meggyőződéssel, ez pedig Szentlélekre, a pálos kolostorba vezetett. 
Ennek a legendának egy érdekes magyarázatára akadtam a közelmúltban. Egyesek azt állítják, hogy a felső várból az alsó várba vezetett egy alagút. Ezt az alagutat egérútnak hívták, ebből tudtak visszavonulni szükség esetén a katonák a belső várba. Ebből az egér­útból lett aztán egy bizonyos Kolos József szerint Egerút, azaz az Egerbe vezető titkos alagút legendája. 
 

Hivatalosan az 1936-os ásatások alapján cáfolták meg az „alagút teóriát”, dr. Lux Kálmán így nyilatkozott: 
,,— Megkérdem tisztelettel, miért lehetetlen a hadialagút Diósgyőr és Eger között. 
Lux Kálmán szenvedélyesen válaszolt. 
— Az akkori kezdetleges technikával nem lehetett ilyen méretű alagutat építeni. A Simplon alagút 19 km hosszú és még ma is világcsoda. Azonkívül körülvette a várat egy árok, amelyet források tápláltak. Már most milyen mélyen kellett volna az alag-utat a védő vizesárok alatt vezetni? Teljesen elképzelhetetlen. De nem is volt semmi szükség se az alagútra, mert a vár nem volt kifejezetten erődmű, hanem inkább csak kastély. Kisebbszámú védőrséggel így is szolgálhatta a vidék biztonságát. Háborúban pedig nem vett részt. Pihenni, szórakozni, vadászni járt oda Nagy Lajos kedves embereivel.” 
(Tolnaiak Világlapja – 1937. január 20.) 

Boszorkányok a várban?

Természetesen Diósgyőrben is éltek boszorkányok a legendák szerint. Egyszer egy diósgyőri kovács feleségéről így bizonyosodott be, hogy boszorkány: 

,,Hirlett róla, hogy ló képében jár, messze elviszi azt, aki a hátára ül, valamint teheneket is ront. A kovács segédje megfogadva egy idős ember tanácsát: kihuzta gatájából a madzagot, visszafelé hajitotta a ló nyakába, bevezette a műhelybe, megpatkolta. Másnap reggel az asszony beteg lett, nem tudott felkelni. Férje akkor vette észre, hogy feleségének lópatája, és azon patkó van.” 
(Mádai Gyula: Diósgyőri adatok a népi állatgyógyításhoz, boszorkányokhoz, erdőkultuszhoz, 368. oldal) 
A diósgyőri hiedelmek szerint a boszorkányok a városhoz közeli erdőkben sokat mulatnak. A Papírgyáron túli erdőben, a Polyánka környékén volt a kedvenc találkozóhelyük. A hagyomány szerint a helyiek itt ütöttek le réges-régen egy öreg boszorkányt, akinek azt mondogatták: 
,,Ühü-ühü – te vén boszorkány, nem volt ühü a Polyánkán?” 
Sőt, a diósgyőri néphitben a vasorrú bába is előkerül. Hegyeskút fölött van a Vaskapu. Régen így ijesztgették a gyerekeket a helyiek: 
,, – Ne menj arra, ott van a vasorru bába, csak ugy enged át, ha megcsókolod a s****t!” 
Az igrici boszorkányokról azért szólnék, mert kedvenc helyük, ahol találkoztak, mulattak, a diósgyőri vár környékén volt. Talán éppen a Polyánkán? 
1717-ben négy igrici asszonyt fogtak perbe boszorkányság vádjával. Sajnos mind a négy szegény asszonyt a máglyára küldték az ítészek, előtte pedig mindannyiukat jól megkínozták, „sütögették”. Borzalmas, értelmetlen halál. Az ítéletet az Égetőpáston hajtották végre, ez a terület a mai Miskolcon a Búza tér környékén található. 

A vár úrnője a vizesárokban bujkál

Ez a történet azért kivétel a felsorolt legendák között, mert ez biztosan igaz, hiszen jegyzőkönyv is készült róla, melyet idézni fogok hamarosan. 
A Rákóczi-szabadságharc idején Haller Sámuel volt a vár kapitánya. Neki különböző tulajdonjogi vitái voltak a kincstárral, azt szerette volna, ha elismerik, hogy a vár az ő birtokában van. De ez a történet szempontjából nem is fontos. 

,,1704. január 14-én a fejedelem Miskolcra tevén át főhadiszállását, hadai a közelben levő Diósgyőr várát csakhamar megszállották. Mint Borsod vármegye jegyzőkönyveiből értesülünk, itt időzött éppen akkor Haller Sámuelné, gróf Barkóczy Julianna, férje nem volt otthon, Kassára utazott, mikor a kurucok körülvették a várat. A csekélyszámú őrséget hamarosan lefegyverezték s minden-nemű ingó javakból prédát ütöttek. A vár úrnőjének alig maradt annyi ideje, hogy hamarosan parasztruhába öltözzék s így osonjon ki a várból, de így is már annyira körül volt véve, hogy ha elindul, biztos vesztébe rohant volna. Nem volt gondolkozni való ideje, még néhány pillanat és fogságba esik. Hirtelen a falak alatt lévő s vízzel telt árokba vetette magát, hol orrát és száját a vízből kidugván, addig maradt, „míg a kurucok onnét el nem tágultak”, Horváth István, a Haller-fiúk nevelője szintén csak úgy menekült meg tanítványával, hogy ő is parasztruhát öltött s „éjtszakának idején kétökrű jobbágyszekéren lopva úgy ment Gyöngyösre, a barátok klastromába”. 
(Szendrei János: A diósgyőri vár története, 319. – Borsod vármegye jegyzőkönyvei XVI. 565.) 

Így került a vár úrnője a diósgyőri vár vizesárkába, ahol addig lapult, amíg biztonságossá nem vált a helyzet arra, hogy előbújjon rejtekéből. 

Ekebontó Borbála 

Míg Luxemburgi Zsigmond királyunk első feleségét magasztalják, addig második feleségét elítélték, negatív színben tüntették fel a források. Mária halála után tíz évvel, 1405-ben vette el új házastársát királyunk. 1424-ben pedig óriási birtokadományokkal kedveskedett Cillei Borbálának (1392–1451). A királynék jegyajándékaként beköltözött a diósgyőri várba Borbála és udvartartása. 
A királyné a magyar folklórban Ekebontó Borbálaként szerepel, ,,a nőiesség elrettentő példájaként”. Az „ekebontó” ragadványnevet azzal érdemelte ki, hogy állítólag a paraszt legényeket is elcsábította, így őket az ,,ekétől elvonta”. 
A királyné a hagyomány szerint nagyon szép volt, ugyanakkor nagyon nagy rajongója is volt a férfi nemnek, bár ezt a kifejezést nőknél nem nagyon szokták használni. A várnagyoknak az élet más területein is teljesíteniük kellett, de az egyszerű jobbágyokat „sem vetette meg”, ha megakadt rajtuk a szeme. A diósgyőri várat is egy hűtlensége utáni békülés után kapta ajándékul Zsigmondtól. 
Később több történész felmentette őt a vádak alól, a támadásokat összehangolt – mai szóval élve – rágalomhadjáratnak nevezve. 

A diósgyőri vár utolsó ostroma

1673-ban vegyes magyar–német őrség volt a várban. Bujdosó kurucok a magyarokat meggyőzték, hogy adják át a várat. Ebbe a magyarok belementek, és a németeket sértetlenül Kassa felé irányították. Azonban egy csapat utánuk eredt a várból, és a Bodó-völgyben levágták őket, egyedül egy öreg német tudott Kassára menekülni. 
Nagyon megdühödött erre a hírre a kassai császári parancsnok és Teleki kapitány vezetésével egy 1500 fős sereget küldött Diósgyőr ellen, ostromágyúkkal és egyéb felszerelésekkel felvértezve őket. Amikor az ostrom során a vár egyik kapuja már az ostromlók kezén volt, a bentiek elengedték Korláth kapitányt – a várnagyot –, 7 papot és egy jezsuitát, akiket eddig a börtönben tartottak fogva. Ekkor kitűzték a fehér zászlót. Azonban Teleki csak abban az esetben volt hajlandó elfogadni a megadást, ha a főbűnösök lakolnak. 
Így is lett. 15 volt császári katonát kivégeztek, sokakat a tokaji vár börtönébe zártak. A vár őrségéhez csatlakozók nagy részét azonban elengedték büntetlenül – ez 170 embert tett ki. A vár védműinek egy részét lerombolták, alkalmatlanná tették hadászati szempontból, és a harangjait is magukkal vitték Kassára. 
Folytatjuk 

Források

Tolnaiak Világlapja – 1937. január 20. 
Felsőmagyarországi Reggeli Hírlap (Reggeli Hírlap) – 1934. november 23., 1936. szeptember 8. 
Friss Újság – 1936. szeptember 2. 
Magyar Jövő – 1934. Október 14., 1942. július 22. 
Néprajzi Közlemények I. 1–2. – Mádai Gyula: Diósgyőri adatok a népi állatgyógyításhoz, boszorkányokhoz, erdőkultuszhoz 
Észak-Magyarország – 1960. július 22. – 1961. február 5. – Bodgál Ferenc: Boszorkányok, bűbájosak és társaik 
Észak-Magyarország – 1978. július 30. – Pataky Dezső: Igrici boszorkányok 
miskolciszemelvenyek.blog.hu – Diósgyőri boszorkányok – A diósgyőri vár végnapjai 
Czeglédy Ilona – Lovász Emese: Élet a diósgyőri várban – Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 7. (Miskolc, 2000)