Október 23-án vihar előtti csend volt

„Tudni lehetett, hogy az alapvetően rendszerhű, reformpárti kritikák mellett már a diktatórikus szovjet rendszer lebontására irányuló követelések is megfogalmazódtak az ország legkülönbözőbb egyetemein, arról viszont csak kevesen tudtak, hogy már a városban is nyíltan sorba szedtek nem kevésbé fajsúlyos pontokat” – nyilatkozta Kis József. 

„Október 22-én a miskolci egyetemisták 11, másnap a DIMÁVAG gépgyár fiatal munkásai 17, majd 21 pontban foglalták össze az ország politikai és gazdasági átalakítására vonatkozó követeléseiket. Már ők sem kértek, követeltek. Bár az Észak-Magyarország egy kis hírben tudósított az Egyetemvárosban lefolytatott parázs hangulatú »forradalmi« ülésről, ekkor még valószínűleg senki sem gondolt tényleges forradalomra. Jellemző módon október 22-én és 23-án az egyetemen egy országos diákparlamenti gyűlésre választottak küldötteket és azok vezetőit, mit sem tudva róla, hogy az ekként megválasztott diákparlament napokkal később a város és a megye egyik legaktívabb forradalmi szervezeteként fog működni. Ugyancsak nem gondoltak arra a DIMÁVAG munkásai sem, hogy egy szabad pártnap megrendezéséért folytatott aláírásgyűjtés október 23-án egy Munkásszervező Bizottság, utóbb nagyüzemi munkástanács létrehozásához fog vezetni, amely a következő napokban a város egyik legfontosabb forradalmi testületeként fogja alakítani az eseményeket” – idézte fel 1956 eseményeit az igazgató. 

A mai fiatalok is megtennék 

A nap legfontosabb eseménye Szabó Lőrinc irodalmi estje volt. Ezen részt vett a miskolci származású költő barátja, Illyés Gyula és a város kulturális és politikai életének krémje. „A hangulat csak este változott meg Gerő Ernő, a kommunista párt akkori első számú vezetője rádióbeszéde nyomán, amelyben a budapesti tüntetőket sovinisztáknak, antiszemitáknak és reakciósoknak nevezte. A beszéd hallatán a miskolci egyetemen spontán gyűlést tartottak, amely kis híján tüntetéssé fajult, ekkor azonban a jelen lévő pártfunkcionáriusoknak sikerült kordában és az egyetem falai között tartaniuk a fiatalságot” – mondta Kis József, aki nyilatkozott arról is, hogy miben voltak másak vagy miben hasonlítottak azok az egyetemisták a maiaktól. „Az ’50-es évek egyetemistái egy teljesen más szellemet képviseltek. Nyilvánvalóan egy olyan társaságról beszélünk, amelyben megtalálhatóak sokszor az érdemeiktől függetlenül felemelt munkásfiatalok és természetesen azok is, akik képességeik és műveltségük alapján odatartoztak, közös volt azonban bennük, hogy a mai fiataloknál talán gyengédebb lelkülettel bírtak. Akkor még fontosabbak voltak a hagyományos, többnyire a családból hozott értékek, a hit, és ez nyilvánvalóan más lelkületet eredményezett. Amikor viszont keménynek kellett lenni, ők is kemények voltak, és ugyanúgy küzdöttek, akár fegyveresen is harcoltak, mint azok a társadalom legalsóbb rétegeiből származó, mindenféle műveltséget nélkülöző fiatalok, akik úgy érezték, nincs vesztenivalójuk. A forradalom napjaiban az egyetemisták ezzel a keménységgel és határozottsággal tudták megfékezni a további lincseléseket, széles körű szervezőmunka révén előrevinni a forradalom ügyét, de ők voltak azok is, akik – Miskolcon egyedüliként – november 4-én tűzharcba bocsátkoztak a szovjet csapatokkal szemben. Az ’56-os fiatalok eltérő habitusa azonban nem jelenti azt, hogy a mai fiatalok ne lennének hozzájuk hasonlóan kemények. Biztos vagyok benne, hogy ha a szükség, a sors úgy hozná, a mai fiatalok is éppúgy fegyvert ragadnának, mint ’56-os elődeik” – véli az igazgató. 

Emlékhelyek Miskolcon 

Kis József szerint a rendszerváltozás után 1956 emléke rendkívül fontos volt a miskolciak számára, sokakban igen élénk volt még a forradalom emléke, függetlenül attól, hogy részt vettek-e benne, vagy sem. „Ezzel is magyarázható, hogy a forradalom főbb eseményeinek és szerepelőinek, valamint áldozatainak számos emléktáblát állítottak, amelyek felkeresése akár egy egész napos programot is adhat az érdeklődők számára. Az események kronológiai áttekintése alapján elsőként a Digép bejáratánál és az egyetemi nagyelőadóban lévő emléktáblákat említhetjük meg, amelyek az ott tartott gyűléseken túl egyúttal a forradalom kezdeményezőjeként fellépő nagyüzemi munkástanácsnak és az egyetemi diákparlamentnek is emléket állítanak. Bár politikai jelentősége nem volt, mégis fontos volt a miskolciak számára, hogy Szabó Lőrinc költőnek a forradalom kitörésének napján tartott irodalmi estjéről a rendezvénynek egykor otthont adó épület falán, a Kossuth utcában márványtáblával emlékezzenek meg” – mondta a szakember. 

Tükrözi azt a miliőt 

„Véleményem szerint a korabeli hangulatot legjobban azok az eredeti fényképek adják vissza, amelyek az október 25-i felvonulás során készültek és amelyeknek másolatait a főutcai antikváriumnál, a Villanyrendőrnél és a Földes Ferenc Gimnázium oldalfalán helyeztek el” – sorolta Kis József főlevéltáros. „A középiskola falán egy másik táblával is találkozhatunk, amely arra emlékeztet, hogy a forradalom napjaiban a diákok és a tanárok kezdeményezésére az iskola nevét Széchenyi István Gimnáziumra változtatták. A Zsolcai kapui sortűz halálos áldozatainak állítanak emléket a Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegyei Rendőr-főkapitánysággal szemben lévő és a Tulipán-tömbnél lévő táblák, utóbbi – arcképpel – a tömeg­gyilkosság legfiatalabb áldozatára, Misley Emesére emlékeztet, mindösszesen 13 éves volt. A vármegye első számú forradalmi irányítójaként működő megyei munkástanácsra emlékezve a vármegyei önkormányzat udvarán helyeztek el táblát, ugyanitt található a testület titkárának, Babits Lászlónak domborműves emléktáblája. A miskolci forradalom legemlékezetesebb alakjára, az október 25-i nagygyűlés főszereplőjére és a megyei munkástanács egyik elnökére, Nagy Attila színészre emlékezve a színház udvarán állítottak mellszobrot. Talán utolsóként, 2018-ban került sor a forradalom miniszterelnöke, Nagy Imre domborműves táblájának avatására, amelyet a kormányfőről elnevezett utcában helyeztek el” – összegzett Kis József, aki hozzátette, 1956 eseményeire és áldozataira még számos más emléktábla és alkotás emlékeztet, ezek azonban már kevésbé a forradalomra, mint inkább az azt követő megtorlásra utalnak.