Miskolc elleni légitámadások a második világháború alatt

Az első világháborúban jellemzően lövész­árkok között folyt a harc, hatalmas harcmezőkön estek egymásnak a felek. Ez lehetővé tette a civil lakosság viszonylagos „mentesítését” a közvetlen harci események alól. A második világháború alatt mindez megváltozott, eltűnt a hátország védettsége, hiszen a repülőgépek mélyen az ellenséges vonalak mögött is tudtak pusztítani. Míg a második világháború elején Németország légiereje bombázta rommá a szövetséges városokat, a világégés végén már ők és szövetségeseik – köztük Magyarország – voltak azok, akik tehetetlen dühvel szemlélték városaik pusztulását.

 „A légitámadások fő célja a légi uralom megszerzése, az ellenség gazdasági, politikai, katonai potenciáljának, infrastruktúrájának szétzúzása, a lakosság, elsősorban a termelő, irányító rétegek erkölcsi ellenálló képességének megtörése.” (Repüléstudományi Közlemények XXX. évfolyam, 75.)

 A légitámadások ellen kétféle módon védekeztek a világ minden pontján: légvédelemmel és légoltalommal. A légvédelmi tüzérség és a vadászrepülők a légvédelmet szolgálták. A légoltalom legfőbb részei az óvóhelyek és védőfelszereléseik, illetve azok egészségügyi, műszaki felszerelései. Ezek mellett baj esetén a segítség megszervezése és főképpen a lakosság időbeni riasztása szükséges. Miskolc és Diósgyőr kiemelten fontos hadiipari és közlekedési csomópont volt, ezért kiemelt védettséget is élvezett az országon belül. A Miskolci Légvédelmi Tüzércsoport védte a város területét, melynek légterében jórészt német vadászgépek tartózkodtak. (Ne feledjük, a bombázások idején, amiről az írásom szól, Magyarország már német megszállás alá került.) Előnyt jelentett –szerencse a szerencsétlenségben –, hogy a német légierő kiváló lokátorrendszerrel rendelkezett. Ezek jó előre jelezték a támadásokat, ezért jóval kisebb veszteségeket szenvedtünk el, mind emberéletben, mind anyagiakban. 1944 tavaszán kezdődtek a Magyarország ellen irányuló légicsapások, így várható volt, hogy Miskolc, mint az ország egyik ipari és katonai központja, szintén hamarosan sorra kerül. 1944. június 2-án aztán valóban komoly támadás érte a városunkat. 

„Az 1944. június 2-ai Miskolc elleni légitámadás az „Operation Frantic Joe” hadművelet keretében történt, amelynek célja a Közép-Európa vasúti hálózat szétzúzása volt, hogy elvágják a romániai olajtól nagyban függő Németország utánpótlási vonalait és megakadályozzák az esetleges átcso­portosításokat a Overlord hadművelet ellen.” (Repüléstudományi Közlemények XXX. évfolyam, 81.)

A hivatalos jelentések szerint a városunkat ért legnagyobb katonai csapás reggel 9 óra 10 perckor kezdődött. A Tiszai pályaudvar, a Rendező pályaudvar, a Népkert, a Villanytelep, a tüzér-, a huszár- és a gyalogsági laktanya jelentős károkat szenvedett, de a Martintelep és különböző ipari üzemek a Búza tér környékén is megsérültek. A szövetségesek nem céloztak pontosan, így a bombázást a civil lakosság is megszenvedte. A repülőgépek összesen 170 lakóházat bombáztak le, 177 civil és 29 katona vesztette életét, 420 ember sebesült meg, és a sérültek közül a következő hetekben még 37-en haltak meg. A mai Madarász Viktor utcán, a 11. szám alatt lévő kétemeletes épület találatot kapott, és csak ott 22 embert temetett maga alá az összedőlt épület. A Búza téri Vásárcsarnok vagy a Népkert is megsínylette az amerikaiak támadását. A miskolci támadást tehát az amerikai légierő hajtotta végre, három hullámban, 100 darab B–24 Liberator nevű bombázóval. Az olaszországi Cerignola repülőtérről indultak bevetésre, és körülbelül 200 tonna robbanóanyagot dobtak le a városunkra. 

A támadás után borzalmas állapotok uralkodtak Miskolcon. Mindenhol romok és sebesültek hevertek, és sok asszony, nő és gyermek is volt az elhunytak között. Az áldozatokat június 4-én temették el. Mintegy 15 ezer ember volt jelen a tetemvári gyászszertartáson, ahol a város vezetői is lerótták tiszteletüket a háború mártírjai előtt. Honti Béla helyettes polgármester megható beszédet mondott az egybegyűltek előtt: 

„Csak a nemzeti összefogás segíthet rajtunk! Mi Miskolciak ezer esztendő óta élünk ezen a területen. Rengeteg elemi csapást éltünk át tíz évszázadon keresztül földrengésben, tatárjárásban, török pusztításban és árvízben, de a pénteki terrortámadáshoz hasonló veszedelmet még nem értünk meg. Itt sírunk a koporsók felett és a mi Úr Istenünktől kérünk vigasztalást. De nekünk is meg kell tennünk mindent és nyugodtan, bátran el lehet mondani, hogy nincsen más segítség, mint a tökéletes és teljes magyar összefogás. Szeretnünk kell egymást, és kart karba öltve szolgálni kell a magyar igazságot. Így érhetjük el a remélt győzelmet és a magyar feltámadást. Ebben a gondolatban, a magyar feltámadás reményében nyugodnak meg azok a hősi halottak, akiket most kísérünk el utolsó útjukra.” (Magyar Élet – 1944. június 6., 3.) 

A bombakárosultak négy helyen számíthattak ingyenes meleg ételre a városban, illetve úgynevezett legitámadási gyorssegélyt kaptak. A családok, amelyeknek megsemmisült a háza, a deportált zsidók lakásait kapták meg a város vezetésétől... 

1944. augusztus 22-én 22:43-kor jött a következő csapás. Ekkor a brit 205. Bombázócsoport hajtotta végre a feladatát, aminek a Tiszai pályaudvar volt ismét a fő célpontja. A károk elenyészőek voltak, mert a bombák nagy része Görömböly és Tapolca nagyrészt lakatlan területeire hullott. A légvédelem ezúttal jelesre vizsgázott, és két bombázót lőtt le. 1944. augusztus 28-án azonban nem volt ilyen szerencsénk, ekkor a csaknem 100 főből álló támadó kontingens jelentős károkat okozott a városban, bár szerencsére inkább anyagiakban, hiszen halálos áldozatokról nem olvastam a tanulmányokban. Elpusztult azonban a Tiszai és a Rendező pályaudvar nagy része, mintegy 180 vagonnal együtt. És nemcsak a pályaudvar, hanem a belváros is kapott néhány találatot. Pont ezen a napon adott ki a város vezetése egy úgynevezett kiürítési parancsot. Dr. Gálffy Imre polgármester a lehetséges célpontok (a Rendező pályaudvar, a Tiszai pályaudvar és a Gömöri pályaudvar) környékén élőket felszólította az utcanevek konkrét megadásával, hogy a biztonságuk érdekében költözzenek vidékre vagy a város biztonságosabb területére. 

1944. szeptember 13-án a Vasgyárat érte támadás. A gépek ekkor Angliában szálltak fel, és a chemnitzi fegyvergyár bombázása után Diósgyőrt támadták, majd Olaszországban landoltak. 73 darab B–17-es bombázó és 63 darab P–51-es vadászgép hajtotta végre a gyár ellen a bombázást, amelynek 44 halálos áldozata volt. Szerencsére a támadás ezúttal sem volt teljesen pontos, mert a bombák egy része a Tatárdomb mögötti területre hullott. De 700 bomba azért csak a gyár területén landolt... 

Végezetül nézzünk két rövid, szomorú történetet a bombázások idejéből. 

A kis Béla egyedül...

„– Amikor megszólalt a sziréna, anyukámmal, apukámmal, testvérkémmel lementünk az óvóhelyre. Fogtuk erősen egymás kezét, azután egy nagy robbanást hallottam, édesanyám sikolyát... Többre nem emlékszem. A továbbiakat a nagymamától tudjuk meg. Az óvóhely közvetlen közelében esett le a bomba. A földréteg benyomta az óvóhely falát. Csak a kis Béla menekült meg...” 

Bundás, a hűséges eb 

„Nagy fehér komondor fekszik az egyik ház romjában. Bundás, a ház hűséges őrzője még mindig azon a helyen maradt, ahonnan azelőtt tíz perccel gazdájának egész családját szállították el halva. Hiába zavarják, kergetik a szomszédok, Bundás megmaradt helyén, mélyen földre szegezve fejét, mozdulatlanul. Talán ő is követi nemsokára gazdáját...” (Magyar Élet – 1944. június 3., 2.) 

(Folytatjuk...)