A szlovákiai buszbaleset sérültje: átértékelődött az élet, ez egy rémálom volt - videóval!

Várfalviné Szócsin Edit felkötött karral állt a kamerák elé és beszélt a baleset körülményeiről és állapotáról. Elmondta, hogy a körülményekhez képest jól érzi magát és úgy gondolja, hogy most már jó helyen van. Úgy gondolja megtesznek érte és a felépülésért mindent az orvosok és a nővérek. Számára viszont nem is a testi fájdalmak a legrosszabbak, - bár vannak, hétfőn lesz egy nagy műtétje -, hanem a lelki fájdalom az ami számára, ahogy fogalmazott, sokkal gyötrőbb.

„A férjem is balesetet szenvedett és most nincs mellettem, külön vagyunk. Természetesen tudunk beszélni telefonon, de nehéz elviselni, mert még ilyen hosszú ideig sosem voltunk külön. De bízunk benne, hogy rövid időn belül újra együtt lehetünk és kezdhetjük az új életünket. Mert én úgy gondolom, hogy kaptunk a Sorstól egy új lehetőséget, amivel élnünk kell, hogy ez egy óriási ajándék számunkra. És végtelenül sajnálom azokat az utastársakat, akik súlyos betegek, élet-halál között vannak vagy nem tudni még, hogy hogyan alakul az állapotuk” - mondta. Majd elmondta, „hálás vagyok a Sornak, hogy a könnyebb sérültek közé tartozunk és bízunk a felépülésbe, ami hosszú lesz, de azt tudom, hogy a türelmünk megvan hozzá, mert ehhez idő kell és olyan szakemberekre vagyunk bízva, akik ebben majd segítenek”.

Várfalviné Szócsin Edit köszönetet mondott a kórház összes dolgozójának, az orvosoknak, a nővéreknek, az ápolóknak, de még a takarító nőknek is segítségükért. Mint elmondta, most szembesült vele, hogy rettentő nehéz munkájuk van az egészségügyi dolgozóknak.

Sikoltozásra ébredt fel

Amire leginkább szükségünk van, az a lelki gyógyulás, mert ez egy rémálom volt – fogalmazott a sérült. Majd hozzátette, „volt már kisebb autóbalesetem, de ez, amikor az ember gondolatába befészkeli magát, hogy itt a vég, nincs tovább - ez volt az első gondolatom, mert éppen aludtam és nagy sikoltozásra ébredtem fel. És reflexszerűen megmarkoltam az előttem lévő ülés háttámláját és beszorult a karok a háttámla és az üveg közé. Akkor már csak azt gondoltam, hogy muszáj kapaszkodni. Abban a pillanatban megjelentek előttem a szeretteim, félkörbe álltak előttem, - talán azt is el tudnám mondani, hogy milyen ruhában, és ez a kép nem jött vissza soha, csak akkor láttam és ma reggel újra feltört és nagyon nehéz – mondta elcsukló hangon.

„És eszembe jutott, hogy, micsoda érték az élet, micsoda szerencse, micsoda ajándék, hogy most itt lehetek. Én vallásos ember vagyok, és biztos a Jó Isten is segített benne. Biztos vagyok benne, hogy a szeretteinknek és a sok embernek szüksége van még ránk. Nem vagyok már fiatal 69 éves vagyok, most kezdtem a nyugdíjas éveimet, voltak terveim, többek között ez a kirándulás, mentünk volna Csíksomlyóra, nyáron nyaralásra befizettünk, a jól megérdemelt nyugdíjas éveimet szerettem volna élvezni, mert aktív korában nincs lehetőség annyi időt tölteni a szeretteinkkel, mint amennyit szeretnénk. A hivatás és a munka nagy úr! Ilyen terveim voltak. De erre nem számítottam, most már ezzel kell élnem, de tudom, hogy ehhez mindent megkapok a szeretteimtől, a volt kollégáktól, a barátoktól, és a rokonoktól is” - mondta.

Ma kell élnünk

A sérült szerint „igazából az ember most veszi észre, hogy mennyien szeretik és mennyien aggódnak érte, hogy mennyi embernek fontos. Én amit most meg tudok ígérni, hogy mindent meg fogok tenni a gyógyulásunkért és kívánom a betegtáraimnak is, hogy ők is mielőbb épüljenek föl, éljék meg a minden napokat úgy, hogy találják meg az élet szépségét és örömét. Ne éljenek úgy, hogy a holnapra számítanak, mert most tapasztaltam meg, hogy a majd az nem biztos, hogy eljön, csak a ma van! Ma kell élnünk úgy, hogy amit szeretnénk magunknak és másoknak, tegyük meg!”-mondta.

Majd egy jó tanácsot is megfogalmazott, „legyünk egymáshoz mindig jók, bátorítsuk egymást és tiszteljük és szeressük az életet, mert mindenkinek egy van belőle! Nagyon nagy érték! Abban a pillanatban, amikor rájöttem, hogy élünk, nagyon nehezen találtam meg a férjem, a busz elejére csúszott és vérző arccal csak a ruházata alapján ismertem föl. És amikor megtaláltam, ő még egy kicsit zavart volt, beszélni nem tudott. Arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy él és le tudtunk vánszorogni a buszról”.

Elmondása alapján, amennyire fel tudta mérni a helyzetet mindenféle segítséget megkaptak. Köszönetet mondott a szlovák tűzoltóknak, mentőknek, rendőrségnek. „Elláttak, tereltek, beazonosítottak. kaptunk plédet, innivalót, nagyon nagy gondoskodásba volt részünk. Szeretném ezt megköszönni a betegtársaim nevében is.”

Átértékelődött minden

Majd elmondta „a fiammal tartották a kapcsolatot, bár azt sem értem, hogy hogy szerezték meg az elérhetőségét. De amikor éjszaka hoztak haza, folyamatosan érdeklődtek, hogy hogy vagyunk. Nehéz, nem is az első két nap volt nagyon nehéz, hanem most, amikor tisztulnak a képek és átértékeltem én is. Más már a fontossági sorrend az életembe. Egy pillanat alatt átértékelődött minden. De élni kell, közlekedni kell, buszra kell szállni! Én is vezetek 45 éve- tette hozzá. Külön kórházba kerültek a férjével, de minden nap beszélnek. A gyermekeik még éjszaka hazahozták őket és kórházba is kerültek. Azóta pedig pszichológus segít nekik feldolgozni a feldolgozhatatlant.

Várfalviné Szócsin Editre még egy műtét vár a közeljövőben, amelytől még egy kicsit tart, de bizakodva tekint a jövő felé és bízik abban, hogy minden utastársával együtt fel fognak épülni, hosszabb vagy rövidebb idő alatt. „Az élet megy tovább, egy kicsit más minőségben de legalább megy!” - zárta gondolatait a vármegyei központi kórház ápoltja.