Az utolsó ostrom - A Diósgyőri vár végnapjai

(Az előző rész tartalmából: 1673-ban is nehéz idők jártak a magyarra. Bár a török szorítása egyre gyengült, a Habsburgok egyre kegyetlenebbek voltak. A Diósgyőri vár szinte romokban állt, hiába kérték a várkapitányok évtizedek óta a rendbetételét. Hol volt már Nagy Lajos király fényűző kastélya? Az osztráknak nem volt érdeke a rendbehozatal, a magyarnak nem maradt rá pénze. A Diósgyőri vár őrsége vegyes összetételű volt ebben az időben [is]. 100 német és 50 magyar szolgált a vár falain belül. Krajczár Péter gyalogkapitány vezetésével bujdosó kuruc csapat érkezett a vidékre – Szuhay Mátyás egykori katonái –, akik a Györkénél elszenvedett vereség után szökevényként éltek. Keszthelyi alkapitány ajánlatot kapott tőlük, hogy foglalják el a várat.)

Így is lett. A magyarok gond nélkül lefegyverezték a labancokat, majd útnak indították őket Kassa felé. Persze nem mindenkit engedtek el, Korláth kapitány, hét pap és egy jezsuita szerzetes a vár foglya maradt. A tíz bujdosó kuruc, mintegy másfél száz fellázadt diósgyőrivel együtt csatlakozott a rebellis védőkhöz, így a vár katonaságának létszáma kétszáz fölé nőtt.

Berzy tizedes meg aznap húsz jó lovassal kimenőt kért Keszthelyitől, aki ezt engedélyezte neki. A tizedes azt mondta, hogy vadászni mennek a Bükk erdejeibe.

Az egykori királyi kastély borzalmas állapotban volt. A falai omladoztak, és a négy toronyból kettőbe nem lehetett felmenni. A szobákban itt-ott már a fű nőtt. Ennyi embert nem tudott elszállásolni az erődítmény, éppen ezért a helyi, a lázadás mellé álló lakosok otthon maradtak, otthon lakhattak a családjukkal.

De hova ment Berzy tizedes? Vadászni indult, de nem vadra, hanem a labancra. Tudta, hogy a Bedegvölgy felé vonul a kis csapat, így megelőzte őket, és rajtuk ütött. Mind egy szálig lekaszabolták őket, nem volt menekvés. Egyedül egy Hoffmann nevezetű öreg katona maradt életben, úgy, hogy egy lovas nagyot taszajtott rajta, amitől beleesett a Pece medrébe. Pont egy olyan helyre, ahonnan az ájult katonát nem lehetett látni fentről, és még a vízbe sem fulladt bele. Miután Hoffmann magához tért, elvitte a hírt Kassára.

Berzy tizedes, visszatérve Diósgyőrbe, egy szót sem szólt Keszthelyi­nek a támadásról, csak annyit jelentett, hogy a vadászat sikertelen volt.

Telt-múlt az idő, és a furcsa összetételű őrség összebarátkozott a helyiekkel. Nem sanyargatták az embereket, és nem zsarnokoskodtak. A lehetőségekhez mérten még a vár is épült, szépült ezekben az időkben. Haller Sámuel földesúrral is megegyeztek, így a vár jobban működött, mint annak előtte.

Keszthelyi kapitány is egyre derűsebben látta a holnapot, mivel egyre közelebb kerültek egymáshoz Füleki kisasszonnyal. Már a közös jövőt tervezték. Sokat sétáltak a vár körül, beszélgettek, és hamarosan az első csók is elcsattant az akkor háromszáz éves törvényfa alatt. Keszthelyit közben Apafi Mihály udvarába hívták, és csábította magával a korcsmáros leányát is.

– Jöjjön velem, Réka, ott mindent megadhatok magának, nem kell félelemben élnünk, nyugodtak lesznek a mindennapjaink, akár családot is alapíthatunk – ajánlotta fel Sándor.

– Hagyjam itt az apai örökségem? Ez a szülőföldem, így nagyon nehezemre esik elhagyni. Minden fát, minden fűszálat ismerek a környéken, mindegyikhez köt egy emlék. Engedje meg, hogy gondolkodjak még rajta! – válaszolta a kisasszony.

Múltak a hónapok, Kassa felől semmi hír nem érkezett. Mintha elfogadták volna, hogy a várat lázadó elemek vették birtokba. 1673 tele kemény volt, az évtizedben a legkeményebb.

Télen talán még jobban megmutatta szépségét a táj. Nemhiába szerelmesedett a környékbe Mária királyné, Lajos király lánya, nemhiába építették fel királyi pompával palotává az egykori erődítést. Persze ennek történetünk idején már nyoma sem volt, inkább emlékeztetett a vár egy romos, elhagyatott romvárra.

Nem is nagyon voltak kint a szabadban lázadóink, csak ha muszáj volt, és egyre inkább elhitték, hogy nem foglalkozik velük senki a peremvidéken. A németnek nem fontosak, a törököt nem érdeklik.

Egy napon azonban látogató érkezett a várba. Majnár Ferenc vitéz, aki a kassai várban szolgált. Debrecenbe indult egy fontos levéllel, de először Diósgyőr felé vette az irányt, hiszen tudta, hogy jó barátja, Keszthelyi Sándor a vár ura, és nem lesz bántódása. Amikor Keszthelyi meghallotta, hogy Majnár jött látogatóba, örült, hiszen úgy hitte, információhoz jut a kassai eseményekről.

– Ferenc, de régen láttalak, barátom! – mondta a kapitány, és a kezét nyújtotta régi cimborájának.

– Örülök én is neked, Sándor! Bár nem gondoltam rólad, hogy ilyet tennél. A szemedbe akartam nézni, és megkérdezni, igaz-e?

– Miről beszélsz, Ferenc?

– A mészárlásról. Fegyvertelen embereket – noha katonák voltak – halomra ölni kegyetlenség.

– Milyen mészárlás? Milyen halomra ölés?

– A Bedegvölgyben a német őrséget, egy ember kivételével, lemészárolták. Hoffmann tudott egyedül elmenekülni valahogy Kassára, de két napra rá ő is meghalt.

– De hát mi... De, várj... Berzy. Azonnal hívjátok ide Berzy tizedest! – harsogta Keszthelyi kapitány.

Berzy tizedes nem tagadta a vádakat. 

– Hiszen azt mondtad, vadászni indulsz! – kiáltotta Keszthelyi. 

– Úgy is volt, vadászni indultam. Állatokra. Kétszáz éve tűrjük, hogy parancsoljanak, zsarnokoskodjanak felettünk. Láttam, mit művelnek a magyarral. A nemzetünk érdekében tettem, és sokakat megbosszultam! Mind megérdemelte! – válaszolt higgadtan Berzy tizedes.

– De így biztosan megtámadnak, és nem tudunk velük megegyezni. Ferenc, hogyhogy nem jött még el Telekessy egy nagyobb sereggel? – kérdezte a kapitány Majnárt.

– Egyéb gondjai is vannak, voltak, de tavasszal az első dolga lesz a bosszú! Dührohamot kapott, amikor meghallotta az esetet, alig tudták lecsillapítani – válaszolt Ferenc.

– Most..., most mit tegyünk? – kérdezte Keszthelyi összetörten. – Öltem embert a hazáért, de ez más! 

– Megvédjük a várat! – mondta csendesen Berzy. 

– Hogyan!? Mivel és kivel? Hatvan katonánk van, a többiek földművelők, kiegyenesített kaszával. Lehetetlen. Biztosan lógni fogunk mind! – suttogta a kapitány. 

– Menj, barátom, fogadd el az erdélyi ajánlatot, vidd el Rékát, és éljetek boldogan, megérdemlitek! – mondta Berzy. – Mi itt maradunk, és felvesszük a harcot a némettel! 

– Azonnal tömlöcbe kéne, hogy vesselek! – mondta fenyegetően Keszthelyi. 

– Nem tennéd meg... De nem is tudnád, hiszen az embereim mellettem vannak. Nekem ez a vár a sorsom, neked nem – mondta Berzy. 

Másnap délelőtt a kapitány elmesélte az előző nap történteket a kedvesének, és kérte, hogy menjen vele Nagyszebenbe. Réka igent mondott, így Keszthelyi este levelet küldött Apafi udvarába azzal, hogy hamarosan szolgálatra jelentkezik náluk. 

Két hónap múlva, 1674 januárjában Keszthelyi búcsút intett szeretett városának és várának. Füleki Rékával együtt költöztek Erdélybe. Előtte azonban óriási menyegzőt tartottak a várban, olyat, amilyet Ernye bán János nevű fiának esküvője óta nem láttak a diósgyőriek. Az ódon falak még egyszer mosolyogva néztek le a városra. 

A kapitány tanúja Berzy Mihály volt, és jó barátságban váltak el. 

– Isten veled, barátom! Én még mindig azt mondom, gyertek velem Erdélybe. Nincs esélyetek a kassaiak ellen! 

– Tudom, hogy nincs, de a bedegvölgyi eset után vállaltam ezt, tudtam, hogy el fog jönni ez az idő – felelte a tizedes. – Sok gyermeket és hosszú életet kívánok nektek! Soha ne felejtsétek el Diósgyőrt! 

– Eljött az idő – mondta Berzy kapitány magában 1674. március 16-án, amikor jelentést kapott a német sereg közeledéséről. Mintegy 1500 ember ostromágyúkkal, ostromfelszereléssel indult Kassáról Diósgyőr felé. 

– Minden helyi lakos térjen haza a házába, hiszen nem várjuk el a harcot tőletek, nem várjuk el, hogy velünk haljatok meg – mondta Berzy kapitány a vár népéhez intézett beszéde alatt. 

A százötven diósgyőriből egy sem mozdult. 

– Nem tágítunk, kapitány, együtt halunk meg! – kiáltották egy emberként a bátor földművesek. 

Március 18-án érkezett a vár alá a labanc sereg. Telekessy kapitány megadásra szólította fel a védőket. Ők azonban válaszra sem méltatták, így megkezdődött az ostrom. 

A védők hősiesen harcoltak, de esélyük sem volt. Sorra hullottak el az emberek. Ekkor Tősér Károly, a jezsuita szerzetes kitűzte a fehér zászlót a vár falára. Meggyőzte Berzyt, hogy ne küldje a biztos halálba az embereit. 

Telekessy kapitány azonban csak abban az esetben volt hajlandó elfogadni a megadást, ha a főbűnösök lakolnak, ráadásul halállal, az egykori katonák pedig várbörtönbe kerülnek. Berzy elfogadta az ajánlatot, de csak úgy, ha a helyieket szabadon engedik. Ez az ajánlat elfogadható volt a Habsburgok kapitányának is. 

Az életben maradt százhúsz diósgyőri visszatérhetett a családjához, a katonák azonban – akiket nem akasztottak fel – a tokaji várbörtönbe kerültek. 

Így ért véget a Diósgyőri vár védőinek harca, és így ért véget a Diósgyőri vár is. Leégett, védműveit lerombolták, még a vártemplom harangját is magával vitte Telekessy Kassára. Ekkor veszítette el végleg harcászati jelentőségét az erődítmény. 

Berzy kapitányt tizennégy társával együtt – köztük a hat életben maradt kuruc bujdosóval – a törvényfa alatt végezték ki. A helyiek azt mondták, a törökmogyoró-fa tizenöt ága – merőben szokatlan módon – virágzásnak indult 1674 márciusában, a kivégzés után. Így emlékezett a várvédőkre Mária mogyorófája, illetve így emlékezett rájuk a diósgyőri föld.

Emlékezzünk rájuk mi is!

(Folytatjuk...)