Minden zenekarhoz örömmel megy Antal Mátyás, de a miskolci különösen szívügye

Miskolc - Miskolcon kezdte karmesteri pályáját Antal Mátyás, a Miskolci Szimfonikus Zenekar új művészeti vezetője. Interjú Antal Mátyással, a Miskolci Szimfonikus Zenekar művészeti vezetőjével.

Jó pár kérdés felmerült benne, amikor felkérést kapott a vezetői posztra. De aztán igent mondott, hiszen a Miskolci Szimfonikus Zenekar a „szívügye”.

- Az évadbemutató sajtótájékoztatón azt mondta, meglepte a felkérés a zenekar művészeti vezetői posztjára, és hogy gondolkodási időt kért. Mi volt ennek az oka?

- Hosszú időt töltöttem a pályán, a Nemzeti Filharmonikusoknál 26 évig voltam vezető beosztásban, évekig mint másodkarmester, majd mint karigazgató. Két évvel ezelőtt onnan mentem nyugdíjba, azóta úgynevezett szabadúszóként, azaz szabadfoglalkozású karmesterként dolgozom. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy valaha még valamilyen vezetői beosztásban, történetesen művészeti vezetőként fogok dolgozni, úgyhogy ezt egy kicsit át kellett gondolnom. Egyrészt azt, hogy fizikailag mit bírok, vajon aktuálisak-e az ötleteim, vagy esetleg nem fiatalabb emberre van-e szüksége a zenekarnak. Ezek a kérdések foglalkoztattak, de végül is a Miskolci Szimfonikus Zenekar régi szívügyem, és úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, úgyhogy elvállaltam.

- Gondolom, annál is inkább, mivel a karmesteri pályáját Miskolcon kezdte 44 évvel ezelőtt. Vannak még jó emlékei az akkori társulatról?

- Nekem csak jó emlékeim vannak, azonban ez nagyon összetett kérdés. Egyrészt én magam is hangszeres voltam, és valahogy úgy éreztem, hogy a társulat jobban elfogad egy olyan karmestert, aki maga is zenekari muzsikus. Amikor Miskolcra kerültem, már hét éve a Magyar Állami Hangversenyzenekarban fuvoláztam. Miskolcon nagyon sok barátot szereztem, annak ellenére, hogy a zenekarok általában a tapasztalatlan karmesterekkel elutasítóak, türelmetlenek, én ezt itt sohasem éreztem. Oda-vissza nagyon jól működött a kapcsolatunk, harmonikusan tudtunk együtt dolgozni. Nem utolsó­sorban nagy örömömre jó pár olyan művet elvezényelhettem Miskolcon, amire addig nem volt lehetőségem.

- Milyen volt a kapcsolata az akkori karmesterrel, Mura Péterrel?

- A kapcsolatunk kiváló volt, hiszen ő hívott engem Miskolcra. Látott engem dirigálni Pesten egy kortárs zenei koncerten, ami után személyesen keresett meg. Velem kezdődött az, ami aztán Kovács Lászlóval folytatódott, hogy Mura időről időre megkért fiatal karmestereket, hogy mellette úgynevezett betanítói munkákat lássanak el. Mura Péterrel később is sokszor találkoztam, és élete végéig szívélyes kapcsolatot ápoltam.

- Aztán még nagyon sokszor vezényelte a miskolci szimfonikusokat.

- A zenekar kommunikációs menedzsere a napokban össze is számolta, hogy közel 60 koncertet dirigáltam itt vendégkarmesterként 1979 után. Legutóbb ez év februárjában volt közös hangversenyünk, és ennek az estnek a kapcsán kérdezett rá a zenekar ügyvezető igazgatója, hogy vállalnám-e a művészeti vezetői szerepet.

- Mindig örömmel jött Miskolcra?

- Mindig! Hozzáteszem, hogy általában minden zenekarhoz örömmel megyek, talán nem szerénytelenség azt mondani, hogy mindenütt nagyon sok barátom van, mert a muzsikusokat mindig kollégáknak tekintem, de Miskolcra, éppen a karmesteri pályám indulása miatt mindig különös örömmel jövök, és ide valahogy gyakrabban is hívtak, mint más zenekarhoz.

- A sajtótájékoztatón az is elhangzott, hogy szeretne egy kis frissülést hozni a zenekar életébe. Mire gondolt?

- Semmi egyébre nem gondoltam, mint a koncertrepertoár felfrissítésére. Egy-egy évad programja mindig a művészeti vezető ízlését tükrözi. Nehéz persze reformot véghez vinni, mert az én korosztályom egyfajta muzeális hangversenyéletbe szokott bele. Ez egyrészt nagyon jó, mert múzeumra szükség van, de kiállításra is. Időnként olyan műveket is be kell mutatni, amelyeket talán a közönség eddig nem is ismert. A magyar koncertrendezés meglehetősen óvatos, attól félvén, hogy a közönséget elriasztják az újdonságok, emiatt igyekeznek a legnépszerűbb műveket választani. Úgy gondolom, hogy ha a koncertműsorban szerepel egy-egy kevésbé ismert remekmű, az része lehet a hallgatóság nevelésének is. Azon is gondolkodom, hogy időről időre szerzői esteket is lehetne szervezni, lépésenként közelebb hozni a közönséghez a kortárs zenét, hiszen a paletta hihetetlenül széles, a szimfonikus könnyű­zenétől – gondolok itt Wolf Péter vagy Malek Miklós műveire – a kortárs klasszikusokon (Farkas, Petrovics, Szokolay) át a legkülönlegesebb újdonságokig. Első lépésként mindjárt Wolf Péterre gondoltam, akinek a műveit Baráti Kristóf, Balog József és Várjon Dénes is játssza.

- Mennyiben más egy zenekar művészeti vezetőjének lenni, mint egyszer-kétszer vendégkarmesterként vezényelni?

- Vendégkarmesternek lenni meglehetősen kényelmes pozíció, mert nincs napi felelősség, nem kell szociális és fegyelmi ügyekben, bérezésben, hangszervásárlásban, új hangszerek odaítélésében dönteni. A művészeti vezetőnek csupán az egyik feladata az, ahogy vezényeljen. Ami sokkal kényesebb, az a mindennapos döntéshozatalok sorozata. Én ezt 26 évig gyakoroltam a nemzeti filharmonikusoknál, és mondhatom, hogy egyáltalán nem könnyű dolog. A generációs problémák megoldása, egyfajta minősítési rangsor, ami most már kötelező a magyar hivatásos művészeti együtteseknél, ez mind csupa kényes kérdés. A minősítést egyébként nem tartom szerencsésnek, mert úgy gondolom, hogy aki volt olyan jó, hogy bekerüljön a társulatba, és ott gyökeret is vert, annak szavazzunk meg annyi bizalmat, hogy ő megérdemelten tagja a zenekarnak. Ha mégsem teljesít jól, akkor találjuk meg azokat a törvényes és jogvédett eszközöket, amelyekkel a problémát orvosolni lehet. Sokszor kellett napi gondokkal megküzdenem, de én ma is úgy érzem, hogy próbáltam a megbékélés világában keresni a megoldást, és bátran állítom, hogy ez legtöbbször sikerült is.

- A vidéki zenekarok több éve küzdenek azzal a problémával, hogy kevés tehetséges zenész jelentkezik az együttesbe. Erre van valamilyen gyógyír?

- A Miskolci Szimfonikus Zenekarban játszik egy kiváló fuvolista, akit régóta jól ismerek, Siklósi Tamás. Nem is olyan régen azt mondta nekem, hogy neki diákkora óta az volt a legnagyobb vágya, hogy a miskolci szimfonikusok első fuvolása legyen, és ez sikerült neki. Nem tudom pontosan, hogy Tamás hány éve került a zenekarba, de akkor még olyan rangjuk volt a magyarországi szimfonikus zenekaroknak, hogy dicsőséget jelentett oda bekerülni. A zenészek ezt pályájuk csúcsának tekintették. Sajnos ma ott tartunk, hogy a zenészek iszonyatosan alulfizetettek. Egy másik zenekar zenésze mondta nekem nemrég, hogy lassan a közüzemi számláit sem tudja kifizetni, emiatt rangon aluli munkákat is elvállal. Ezzel mások is így vannak, rengetegen mennek el haknizni, nyáron pedig külföldön zenélnek. Ha még a szabadság idején, akkor azt mondom, hogy csak-csak, bár nem értek vele egyet, hiszen a szabadság arra való, hogy kipihenjék magukat a zenészek, mert az évadban sokat dolgoznak. Sokan vannak olyanok is, akik fizetés nélküli szabadságot vesznek ki, és üdülőhajón játszanak szórakoztató zenét, tehát leadják azt az igényt és azt a szintet, amiért sok-sok éven keresztül tanultak. Tudjuk persze, hogy a 120-150 ezer forintos fizetés nagyon kevés, és gyakori hogy zeneiskolai tanítással többet lehet keresni, mint egy olyan zenekarban, amely az egyetemes zeneirodalom legnagyobb alkotásait játssza nap mint nap. Hozzáteszem persze, hogy az alapszintű zeneoktatás a legfontosabb, mert anélkül aztán végképp nem lenne utánpótlás. Tehát azért nem jönnek a zenészek a zenekarokba, mert ebből a munkából nehéz megélni. Ezen nincs mit szépíteni.

- Van-e valamilyen terve arra, hogy még több emberhez kerüljön közelebb a komolyzene?

- Én azt mondom, hogy az az út, amelyen a Miskolci Szimfonikus Zenekar is jár, nagyon jó. Népszerűek az ifjúsági koncertjeik, melyekre a fiatalok boldogan mennek. Az a gyerek lesz felnőttkorában fogékony a komolyzenére, aki óvodában énekelt, iskolában zenét tanult és hallgatott. Úgy tudom, hogy a miskolci szimfonikusok koncertjei jó házzal mennek a város lélekszámához képest. A repertoárt lehet bővíteni, de a színvonalból semmiképpen nem szabad leadni.

- Valami olyasmire gondolok, hogy például nyitni a közönség felé. Tarthatnának a zenekar székházában nyílt napokat, amikor a hallgatóság bepillantás nyerhetne egy-egy próba­folyamatba.

- Ez fantasztikus ötlet! Ráadásul ezt nagy-nagy élvezettel vállalnám, mert szeretek úgy próbálni, hogy felboncolom a darabot apró részletekre. Így a közönség hallhatná, hogy milyen elemekből épül fel a partitúra, egyáltalán, hogy néz ki a partitúra.

- Hogyan lehet alkalmazkodni ahhoz, hogy ebben a megyében kevesebb pénzük van az embereknek, mint mondjuk a fővárosban. Emiatt kevesebb jut kultúrára, így hangversenyekre is.

- Erre nehezen tudok válaszolni, mert egyelőre tájékozatlan vagyok ezen a téren. El tudok képzelni ingyenes koncerteket, de ez a zenekar részéről jótékonykodás lenne, az azonban biztos, hogy a hangversenyeknek meg kell adni a rangját. Országszerte vezényeltem már ifjúsági hangversenyeket izzadságszagú tornateremben, sárgaborsófőzelék-szagú ebédlőben, vagy látszott, hogy a gyerekek a koncerttel kipipáltak egy lyukasórát. Nem ez a jó megoldás. Az ilyen eseményeknek meg kell adni a rangját, az ünnepélyességét, a hangversenyt eseménnyé kell tenni, csak így lehet csábító egy komolyzenei koncert.

- Említette, hogy ön fuvolaművész is. Mi döntött végül a karmesteri pálya mellett?

- Tulajdonképpen egyszerre végeztem a kettőt, de aztán, miután nagyon korán bekerültem az ország első zenekarába, még Ferencsik János idején, az akkor nagyon nagy élmény volt számomra, és egy kicsit visszavetett a dirigálástól. Talán fiatalabb koromban úgy éreztem, hogy nem vagyok erre elég rátermett, és egy kis időnek el kellett telnie, amíg határozottan ki tudtam állni a zenekar elé. Aztán nagyon sokáig párhuzamosan csináltam a zenekari játékot és a dirigálást, de eljött az életemben egy pont, amikor úgy éreztem, hogy a karmesterség irányába visz az utam. Nem voltam már fiatal, 45 éves, de akkor végleg abbahagytam a fuvolázást. Nem nosztalgiázom, bár egy darabig rendszeresen álmodtam, hogy zenekarban játszom. 1990 óta az életem teljessége a dirigálás, és néhány éve, hosszabb szünet után, a tanítás a Liszt Ferenc Zeneakadémián.

- Hegyi Erika -

Névjegy: Antal Mátyás

A Budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián karnagyi és fuvolaművészi diplomát szerzett, majd a Brüsszeli Királyi Zeneakadémián folytatott karmesteri tanulmányokat.

Diplomái megszerzése után két évtizedig a Magyar Állami Hangversenyzenekar fuvolistája volt, és ezzel párhuzamosan kezdődött el karmesteri pályája is. Előbb a Miskolci Szimfonikus Zenekarnál és a Székesfehérvári Szimfonikus Zenekarnál dolgozott, valamint Ferencsik János, majd Kobayashi Ken-Ichiro mellett az ÁHZ, később Vásáry Tamás mellett a Rádiózenekar betanító-karmestereként tevékenykedett.

1984-től 2002-ig vezette a nagy múltú Budapesti Kórust, 1990 óta a Nemzeti Filharmonikusoknál a Nemzeti Énekkar karigazgatója, 2016-ban történt nyugdíjba vonulásáig. A 80-as és a 90-es években a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola, a Szent István Zeneművészeti Szakiskola és a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanára is volt. Ez utóbbiban tanít ma is.

Karmesterként Európa szinte valamennyi országában, Kínában és Japánban is szerepelt, és több lemez-, valamint CD-felvételt készített.

Díjai:

Művészi munkája elismeréseképpen Liszt-díjat (1998), Bartók-Pásztory díjat kapott (2015), 2017-ben Príma-díjas lett, valamint kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjével (2005) és a Magyarországi Érdemrend Tisztikeresztjével (2015). Öt ízben lett Artisjus-díjas kortárs művek bemutatásáért.

íhr>