A zsidó víz

Szódás vagyok. A fröccsöt, a bort, a málnaszörpöt el se tudom képzelni mással, csak buborékos vízzel. Szódapusztítók vagyunk. A spájzban mindig van két-három tartalékszóda. Drága édesanyám csupán kétszer vált ezen a szenvedélyén. Amikor nem bírja az üvegeket cipelni, áttér a kis palackos Borsodi vízre. Persze, ebből is csak a fehér üvegesre. A plasztik palackos szódát is jó időre mellőzi. Nem viseli el a műanyagos mellékízét. Majd bebiztosítja magát: kötelező minimumként húsz teli palacknak kell sorakoznia a konyhaasztal alatt. Szántó István írása.

Utolsó óráiban is egy szódának a keze ügyében kell lenni. Gyerekként egyszerre csak két üveget cserélhetek a Széchenyi úti kiscsemegében. Teljes áron darabja huszonöt, a csere csak egy forint tíz fillér. Idomítva vagyok, nem lóbálom, nem kocogtatom, tudom, bármikor felrobbanhatnak. Asztalra nem tesszük, csak a földre, mert akármi történhet. Többször hallom, hogy itt-ott valakinek gránátként verte ki a szemét.

Később már a gyártókhoz küldenek. Mire megizmosodom, egyszerre tízet viszek töltetni az Arany János vagy a Hadirokkantak utcába. Kedvencünk Marosi Sándorné vagy Gyarmati Mihályné üzeme. Sok különbség nincs köztük. Mindkét helyen három-három fejkendős, drótháló maszkos lányka emelgeti a palackokat. Fejjel lefelé szorítják rá a gépből kiálló csőre, pedállal, lábbal nyitják a csapot, figyelmesen adagolnak. Messziről, védőfelszerelés nélkül nézhetem, ahogy a kristálytiszta nedűvel megtelik a palack. Óvatosan dolgoznak, kellő helyet kell hagyni a gáznak, a szén-dioxidnak.

Messziről, védőfelszerelés nélkül nézhetem, ahogy a kristálytiszta nedűvel megtelik a palack.

Később hallom: mifelénk a szóda nem más, mint zsidó víz. Mezőcsáttól Sajószentpéterig mindenütt zsidó iparosok készítik. A háború előtt ez mintha felekezeti kiváltság lett volna, de korántsem az. A gyűjtők egy Róth Bénis üve­gért akár két Schwarz-félét is adnának. A sajószentpéteri Friedmann-üzem homokfúvott szódásüvegterméke a gyűjtők álma. A hozzáértők szerint az üvegcsövesek a legértékesebbek.

A díszes fejű, cifrán megmunkált fogantyúsak aranyáron cserélnek gazdát. A kicsik, a kétdecisek, különösen a kékek olyan ritkák, mint a fehér holló. Ezeket már akkor zsebre privatizálják, amikor a múlt század elején még minden jobb vendéglőben terítéken vannak. Az antik üvegpalackokat senki nem meri manapság tölteni. Hiába vastag falúak, mint a húszdioptriás szemüvegek, a gáz szétvetheti ezeket.

A közelmúltban valaki megpróbálta a piacra vinni a régi, súlyos, faládás üvegpalackos szódákat, de nem járt sikerrel. Talán az ehhez passzoló szódás kocsis hiányzik, aki állítólag verte a lovát? No, meg már az a motoros sincs, aki az oldalkocsijából hordta házhoz a zsidó vizet.

Mezőcsáton valamikor még két szódás is verseng egymással. Dámfiék bírják legtovább. Miskolcon egyenletesen oszlanak meg, a legjobb a diósgyőri várhoz közeli, ezenkívül van még a Győri kapuban és Hejőcsabán egy-egy iparos. A Partizán utcai állami szikvízüzem már régen feladta.

Amikor a szifonok megjelentek, kiszálltak a versenyből. Egy időben a 25 literes ballonok töltésére álltak rá, amikor még minden gyárban kötelező volt a védőital. Én is vettem egy ilyet, de amikor kiderült, hogy az alumíniumpalack mérgező és nem is tölthető, örülhettem, hogy megszabadítottak a lomtól.

A szóda, a szódavíz magyar találmány. Hungarikum, és a bubis víz gyógyhatású, javítja az emésztést, és semmi köze ahhoz a pletykához, hogy impotenciát okozhat.

A szénsav nagybani lelőhelye Répcelak, ahol még a szifonpatronokat is töltögetik. Főleg a Liss cég értékesíti ezeket országszerte. S bár a boltokban hegyekben állnak a szénsavval dúsított műanyag palackos ásványvizek, a szódát, a zsidó spritzet aligha képesek letaszítani az üdítők királyi trónjáról.

Szántó István